Amíg Magyarországon laktam, lételemem volt az utazás. Volt olyan évem- amikor jól ment a szekér, voltak egyforintos repjegyek, és még anyával laktam - hogy havonta kiruccantam valamerre. Nem luxusutazások voltak ezek, sokszor azt sem tudtam, hogy s mint lesz, hanem egyszerű hátizsákos kalandtúrák többnyire Európán belül. Néha egyedül indultam útnak, néha magammal csábítottam egy hasonlóan kalandszomjas jóbarátot/barátnőt/testvért. Ezek a felejthetetlen utazások helyre tették a lelkemet, és minden gond nélkül visszataláltam mindennapi életembe, az irodai munkába. Egy idő után azonban ez a kozmopolita élet meghozta gyümölcsét, és már nem tudtam olyan könnyen visszatérni a hétköznapokba, mert szűknek és szürkének éreztem a környezetemet. Kezdtem elveszteni a kapcsolatot a beszürkült várossal és beszűkült emberekkel, úgy éreztem magam, mint Dzsini a palackban, aki folyton ki akar robbanni. Nem tagadom, hogy ezek az utazások voltak az egyik oka annak, hogy kijöttem ide.
Mióta Brightonban élek, ez a megveszekedett utazás vágy alábbhagyott, Magyarországon kívül nem is mentem sehova az elmúlt másfél évben! Nem mondom, hogy nem hiányzik, és nem irigylem vagy repülök lélekben azokkal a barátaimmal és ismerőseimmel, akik helyettem is utaznak. De nem őrülök bele a vágyba, nem érzem azt, hogy ki kell szakadnom a realitásból, a szürkeségből, a szűkségből, mert itt egész egyszerűen nincsenek ilyen jelenségek.
Az utazás szó immáron más értelmezést kapott, leginkább azt, hogy újra láthatom Anyácskámat, Katus testót, a Családot, a Barátaimat, azt hogy ehetek jó kis bablevest, élvezhetem a Balatont és a BKV-t. :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése