London csak oda

Nagyon fentem a fogam erre a könyvre, már csak azért is, mert Kiss Angéla már jóval azelőtt belopta magát a szívembe hogy tudtam volna kis titkáról :) De hiába is próbálta rejtegetni, egy trükkös cd-könyv bartellel aztán becsaltam a csőbe, és mikor végre kezemben tartottam, a "London csak oda" című művet, alig vártam, hogy végre belevessem magam a kalandba...

A tervet meghiúsította az, hogy először Zozi vetette magát a kalandba, mert egy óvatlan pillanatban lecsapott rá, és két egész napot kellett várnom arra, hogy befejezze az olvasást, és az olvasást kísérő folyamatos röhögést.

Én is nagyon élveztem minden bötűjét. Nemcsak, hogy lepergett előttem a saját életem, és mindannyiunk élete, akik ebben az országban szerencsét próbáltak, hanem közben elismerően bólogattam is, hogy dejó, hogy valakinek sikerül reális képet festeni a mi kis szürreális életünkről. A "Metrón sminkelő, körömlakkozó vagy éppen fonalat gombolyító nőkről...Hogy a parkban a mókusok a kezedből esznek. Hogy a város tele van öltönyös rollerozó és görkorcsolyázó emberekkel... Hogy Anglia az egyetlen ország, ahol biological és non-biological (nem szintetikus, szintetikus) mosószer között lehet választani. Hogy az angol férfiak hűvössége már ott megtapasztalható, hogy mikor elhaladsz egy építkezés mellett, a rád meredt férfimunkások nem kezdenek el fütyülni utánad, és nem illetnek egy "jó a segged kisanyám!" megjegyzéssel, hanem egy egyszerű Good Morning vagy Hi, lovely weather today az összes mondanivalójuk."


Szóval mindenkinek ajánlom ezt a könyvet, aki már megélte, vagy csak szeretné megélni élete kalandját a ködös  Albionban. És nagyon sok szeretettel köszönöm Angie-nek, hogy erőt ad nekünk őrült kis álmaink megvalósításához.

A könyv szerzőjének blogját itt találjátok: London csak oda

Megint egy kis zenei eszmefuttatós

A sors furcsa fintora, hogy akkor ébredt fel a segítő szándék honfitársaimban, amikor jól otthagytam őket. Amíg otthon éltem, elég sokat vitatkoztam a zenei körökben jártas nagyokosokkal azon, hogy vajon miért nem kapok segítséget azoktól, akik tudnának segíteni a zenei pályámban. Sosem értettem, hogy Magyarországon miért nem lehetek önmagam ahhoz, hogy a sóbiznisz befogadjon. Miért kell mindenkiből majmot csinálni, vagy egy jól bevált fiókba pakolni, amit tuti, hogy szívesen kinyit a kizárólag rokkon és diszkón nevelkedett pórnép. Hogy miért nem kapnak több szabadságot a női előadók, akik a szájukat a legjobb esetben is csak a beléjük táplált mondatok kifejtésére használhatják. (.. a legjobb esetben..)

Nagyon sokmindent nem értettem én akkor. Ahogy azt sem, hogy miért  zárta le egyik ilyen vitánkat aktuális vitapartnerem azzal, hogy "Mónika, téged egyszer le fognak lőni".

A lövések elől Angliába menekültem. És úgy látszik, itt a ködben mégsem tűnök olyan szörnyűnek. Honfitársaim befogadtak maguk közé, és határon innen és túl egyengetik pályámat. Ezt bizonyítja az is, hogy legutóbbi magyarországi látogatásom során egy fiatal filmes csapat izgatott készülődéssel várt, hogy elkészítsük a következő kislemezhez a videoklippet. Erről hamarosan írok bővebben.

Március 15-i ünnepség East Grinsteadben

Miszter Péter és a sussexi magyar csapat nagyon sokat dolgozott azon, hogy méltóképpen ünnepelhessük hőseinket. East Grinsteadben egy iskolát béreltek ki, egy szép nagy színpaddal és konyhával, ahol a szorgos kezek több, mint száz főre készülve osztották a gulyást és a pörköltet (csemege uborkával). Gyerekeknek kézműves foglalkozást tartottak, amelyen magam is örömmel vettem részt.

ifjú kézművesek munka közben

A nagy színpadon - amit Geri szuperül kihangosított - rendkívül jól és némileg spontán módon megszervezett előadások és vetítések voltak mind a pozitív előretekintés jegyében. Az én szerepem csupán annyi volt, hogy Miszter Péter kisfiát, Alexot kísértem gitáron amikor a tavaszi szelet énekelte. Megható volt hallgatni egy olyan gyermeket, akinek nem anyanyelve a magyar és mégis hibátlanul énekelte el ezt a szép dalocskát. Az előadok között volt hegedű és zongoraművész, akik gyönyörűen játszottak együtt. Hallhattunk sok tehetséges gyereket is zenélni, szavalni.

Olexa Joci

Az előadás végén Miszter Péter is rázendített kedvenc katonadalainkra, amit a Talpra magyar közös előadása követett. Az est folyamán még néptáncolásra is rávettek, ami egy aerobic órának megfelelő kalóriamennyiséget égetett el bennünk.

Miszter Péter és "zenekara"

Az egész napos rendezvényen sok angollal találkoztam, többek között egy olyan fiatalemberrel is, akinek nagy álma, hogy megtanuljon magyarul. Részletes és szórakoztató leckét kapott tőlem a magyar ÁBC betűiről, amelyben különös figyelmet kapott a zsé meg a csé :)


Az estet egy kis gitár-jammelés és Geri elmaradhatatlan diszkója zárta.

Easyjet

Csak hogy tudjatok, harcom az Easyjettel semmit sem haladt mostansag, mert termeszetesen visszautasitottak a panaszt. (aki nem ismeri a reszleteket kattintson ide). Meg attol sem rettentek meg a szemetek, hogy mondtam, hogy elni fogok a sajto adta lehetosegekkel is. Hat most elek. :)

A nagykövet beszéde

Mi is meghívást kaptunk a londoni magyar nagykövetségre, ahol a rövid de bájos március 15-i megemlékezést és a Himnuszt követően Csák János nagykövet mondott beszédet. Igen kellemes meglepetés volt a pozitív és közvetlen beszéd, amiből a teljesség és pontosság igénye nélkül próbálok most idézni a követségi honlap segítségével.

Pusztán a tényeket nézve, akkoriban az osztrák és az orosz birodalom csizmája tiport bennünket, ma pedig  hazánk az EU elnöke! Csak ebbe a drámai különbségbe belegondolva sutba vághatjuk szokásos magyar kishitűségünket, az „úgyse sikerül” és az „úgyis közbejön valami” kezdetű mondatainkat. Ha ily módon visszanyertük lelkierőnket és tettre készségünket, akkor megláthatjuk, mi is a cél, amiért nagyszerű elődeink harcoltak.

Bizonyára nem én voltam az egyetlen a hallgatók között, aki újjongot belül, hogy vééégre! És talán nem az egyetlen, akinek saját sorsa is végigpörgött e szavak alatt. 2 éve még a kentaki frájcsikenben szedegettem a tálcákat, ma pedig büszkén állok a nagykövetségen, a nagykövet és a "füstölt lazacba göngyölt zöld spárga" között.

A fogadáson készült képeket Tót Dani készítette: fotók

Portugália - II rész

Nagyon színes város Porto, de az emberek szinte csak sötét ruhákban járkálnak, egyáltalán nincs olyan feltűnési viszketekségük - mint az angoloknak. A tiniket ellenben meg lehet különböztetni egymástól, nem úgy mint itt... (úgy értem, hogy nem öltöznek pont annyira egyformán feltűnőbe, hogy éppen emiatt nem tűnnek fel)

Úgy tűnik - a sok piros ereklye ellenére még sincsenek oda az angol túristákért és elég mogorvának tűnnek. Előttünk is csak akkor nyíltak meg, amikor kiderül, hogy mégsem vagyunk angol túristák. De az is lehet, hogy a magyarokat szeretik nagyon. Ki tudja. Mindenesetre megdöbbentő volt a változás a pincérek viselkedésében, amikor kiderül, hogy honnét jöttünk. Még a tokainkat is megdícsérgették.

A portugál konyha főleg halból, disznóból és marhából áll. Ezenkívül  fehéringes pincérekből, zongoristákból, és finom borokból. Étteremben mindig van előétel, ami olyasmi lehet, mint az alapóradíj. Ha leülsz egy asztalhoz, minimum ennyit illik fogyasztani. Nekem nagyon ízlettek ezek az olivabogyóból és tenger gyümölcseiből összerakott tálak. A portugál édességek is finomak. Elég sokat eljártunk sütizni, aminek nyoma csak azért nem látszik rajtunk, mert annyit sétáltunk, hogy majd belegebedtünk.

Pihenésképpen Portó és Portugália ismereteinket a szállodai szobában lévő kis tv-vel is bővítettük, és megkönnyebbülve vettük tudomásul, hogy az Eurovíziós dalversenyre ők is hasonló színvonal alatti produkciókat versenyeztettek meg. A nyelv nem ragadt rám, és a mai napig hadilábon állok az obrigádó/obrigáda kérdéssel. A portugálban ugyanis a köszönésnek is van hím és nőneme.

Portugália!!

Mondhatni, ez volt az első közös nyaralásunk Zozival. Mert az eddigi közösnek induló kiruccanások vége általában az lett, hogy Magyarországon ki-ki saját családjánál tért nyugovóra  "gyerekszobai" ágyában, gyermekkori plüssállatkáját szorongatva. Még karácsonykor kaptam ajándékba ezt a nyaralást - egy sokat sejtető Portugália című útikönyvbe "csomagolva". Uticélunk Porto volt, Zozi kedvenc városa.

Nagyon vártuk már a nyaralást, a pihenést és az izgalmas helyi borok kóstolgatását. De leginkább talán azt vártuk, hogy végre süssön ránk a nap.

Igazi angol túristákhoz méltóan, lengén öltöztünk, optimistán ledobtunk magunkról minden kabátot, amikor megérkeztünk a Gatwicket simán kenterbe verő portói reptérre. Nem csalódtunk, hiszen majdnem elérte a 17-et :) a hőmérséklet, és napszemüveg is kellett. A helyi lakosok persze nem így látták. Ők még kabátban és csizmában fogadtak bennünket. "Angol túristaként" azonnal örömmel konstatáltuk, hogy Portó különös alázattal fogadta be az angol kultúra elengedhetetlen piros kellékeit. (Amint látjátok fotós tudományom további művészi megoldásokkal gyarapodott).

telefonfülke a Porto Katedrális közelében

"double decker" a főtéren

Ezeken kívül láttunk még piros postaládát, "angolparkot" kacsákkal és Bitlisz relikviákat is.
Portó történelmi városközponttal rendelkezik, ami azt jelenti, hogy az épületekhez nem nyúlnak, ezért a város gyakorlatilag egy bájos romhalmaz.

túristák a színes és a száradó ruháktól még inkább színes "romhalmaz" előtt

A kedvencem a villamos(ka) volt, amiből összesen 3 járt (plusz egy túristajárat), és ami úgy tekergett a zegzugos városban, mintha vidámparkban lettünk volna.

a villamos(ka) belseje

Portó város egyébként dinamikusan fejlődik, és nem csak villamoskája van, hanem modern kombínó szerű metrója is, ami jól működő infrastruktúrával van ellátva. "Kombínóval érkeztük a belvárosba is, és  csupán félórába tellett az út. E szerkezettel lehet átszelni - vagy gyalogosan - Portó Dom Luis I's nevű hídját is, ami csupán egy a város folyóját átszelő hatalmas (mondhatni félelmetes) hidak közül.

kombino-metro munka közben

Budapesthez hasonlóan a portói építészet is azt az elvet követi, hogy "ha már (végre) építünk valamit, az legyen drága és modern. Portóban ezért remekül megfér a "bájos romhalmaz" mellett a szögletes modern építészet, aminek egyik legjelemzőbb gyöngyszeme a folyóparti kávézó dizájn.

kávézó a folyóparton

Portó abban a szerencsés helyzetben van - vagy méginkább a portóiak - hogy nem csak folyólyuk van:

Douro folyó a  hídról fényképezve

hanem van egy gyönyörű oceánpartjuk is, ami mellett számomra kedves pálmafás piros kerékpár út halad el.

tengerparti sétány "wc kefékkel"

A kis beszámolót hamarosan folytatom. Most mennem kell dolgozni...

"No one you can save that can't be saved"

"Senkit sem menthetsz meg, aki nem megmenthető..." dalolta John Lennon az "All you need is love" című dalban. Akkor ragadt a fejembe ez az idézet, amikor elkezdtem a jótékonykodást. Sokszor eszembe jutott, hogy van-e értelme egyáltalán a "vörösiszap koncertnek"? Vagy a "Gyógyulj meg Anyu" mozgalomnak? Mi van akkor, ha az a sok ember, aki nem röstelli szerény kis fizetését megosztani másokkal- amiért adott esetben órákig gürizett egy általa gyűlölt munkahelyen -  teljesen feleslegesen próbál jót tenni.

Mi van akkor, ha a másik fél hálátlan, figyelmetlen, köszönésre sem méltat bennünket. Mi van, ha az akit meg akarsz gyógyítani, arra sem méltat, hogy meggyógyul?!

Amikor elkezdtük a Hajléktalan Focisok projectjét a dalocskámmal, én magam is majdnem hajléktalanná váltam, hiszen akkora költségek merültek fel, hogy nem tudtam fizetni a lakástörlesztést otthon. Az átlag ember pedig röstelli kifizetni azt a cáhuszonnégy forintot a letöltésre, inkább bonyolult technikával leszedi a az internetrűl. (Megjegyzem a jogtiszta zeneletöltéssel én sem szolgálok jó példával).


De valahogy mindig oda lyukadok ki, hogy igenis van értelme! Jót tenni sosem felesleges. A jólelkűség egyre fontosabb lelkikapaszkadóm mostanában. Ez a tisztítószer ebben a mocskos egy világban. A jó emberek boldoggá tesznek, és meleg otthonnak érzem a társaságukat.

Londoni szuperkoncert :)

Gitarral, szitarral, Joshhal es az o dobszerkezetevel megpakolva izgatottan indultunk ismet Londonba, hogy elso komoly megmerettetesunkel nezzunk szembe. (Elnezest, de megint nincs ekezet, ebben a franya sulikonyvtarban) Ugyanis utolag kiderult - legalabbis szamomra ugy festett -ogy egyben meghallgatason szerepelunk. A fo zenekar a Fastlane Rogalator, akik egyikuk edespajara,  B Spencer emlekezve alakultak meg (egyebkent mindegyik tag aktivan zenel masutt is) telthazas kozonseggel es koncertszervezokkel ajandekoztak meg bennunket. A szinpadon ugy szoltunk, mint a kisangyalok, kulon meglepetes volt az elektromos dob magikus hangzasa, amikor az indiai dalokat jatszottuk. (kepzeljetek el egy modern akusztikus, utos hangszert, szep mely es magas hangzassal vegyitve). Alig tudtuk hova piruljunk a sok dicserettol. :)

Legkozelebb marcius 24-en lathattok minket Budapesten a Dan`s Bookshopban a Bazilika mellett. A helyszinrol es esemenyrol ide kattintva tudtok bovebben olvasgatni (angolul): Treehugger


A londoni koncert bonusza volt, hogy hazafele vegre valthattam par szot telefonon Eva ferjevel, aki nem mas, mint Dave Thompson színés komikus, akinek legismertebb szerepe Tinky Winky volt a Tellytubbiesból. :)

Jótékonysági Open Mic

Sokat meséltem már Nektek az angol open mic-ról, ami gyakorlatilag azt jelenti, hogy bárki 2-3 szám erejéig birtokolhatja a mikrofont vagy a színpadot az adott helyen. Az open mic-ok látogatása volt egy ideig a legkedvesebb kultúrális elfoglaltságom, és gyakran én is felléptem ezeken. A Brunswick nevű pub az egyik legjobb hely erre Brightonban, és ahogy jeleztem is korábban, ide szerveztem az "Utcazenével a Rákosokért" (Busking Cancer) legújabb gyűjtőakcióját. A terv az volt, hogy Vera barátnémmal - aki már profi színpadfotóssá nőtte ki magát - karöltve fotókat készítünk a fellépőkről, és ezeket nekik fogjuk eladni. Az érdeklődés óriási volt, és jó sokan eljöttek. A műsor elején voltak a "viccesek", mint például egy úr, aki casio szintijén előre betáplált zenéket játszott ami mellé kissé "besenyőpistabácsisan" hozzá adta még azt, hogy "oh yeah"!

(oh yeah!)

 
Majd jöttek a tehetséges lányok s fiúk. Az est valahogy úgy volt megtervezve, hogy egyre jobb és jobb előadók jöttek.

melankólikus melódiák egy singer/songwriter torkából

a színpadon egy  zongora is segíti a művészek kibontakozását

 szép magas hangon éneklő lányka

pszichedelikus blúz gitáros úr Amerikából

Az esemény végén zenekarok is felléptek, köztük az  elsőre nyálasnak tűnő fiúzenekar, akik csodálatos vokálhamóniákat énekeltek a képen látható hangszerelés mellett.

oh yeah! :)

Egy bökkenő volt csupán. Vera szerintem teljesen elfelejtkezett az egészről és nem tudott eljönni. Én persze az utolsó pillanatban pánikszerűen kerestem fotóst, s találtam is egy bácsit. Sajnos, a kényes utómunka ellenére is látható, hogy a képei nem sikerültek túl jól, és ezért nem jött be túl sok adomány. Némely kép annyira gáz lett, hogy már az is megfordult a fejemben, hogy azért kérjünk pénzt, hogy leszedjük az internetről.:)

Node sebaj. Az angoloktól még egy dolgot megtanultam. Olyan nincsen, hogy kudarc. Vagyis a kudarc ott kezdődik és ott végződik, ha egyáltalán nem merünk kibontakozni. Az open mic is éppen erről szól.

Tavasz

Alig vártam ma, hogy a tengerparton piknikezzünk ebéd gyanánt. (Vasárnaponként is dolgozom mostanában, számítástechnikát oktatok Portslade mellett.) Újra vidáman tekertem a drótszamarat hazafelé, a nap sütötte orcámat, éreztem, hogy szépen lassan megint önmagammá válok, ahogy a város is.

A tengerpartra érve a gyerekek már nyári ruhában szaladgáltak félig vizesen, mezitláb a köveken, az angol pub kultúra hímnemű megszállottjai pedig ahogy kell, félmeztelenül itták söreiket. Ma már mindenki mosolygott Brightonban. (Vagy csak hunyorgott a napsütésben. Ezt sosem tudom megkülönböztetni.) Én is nekivetkőztem (de azért nem félmeztelenre), megpakoltam a piknikes pakkot - amit még Zsuzsi szerzett a Hiltonból, s tartalmaz kést villát, műanyag boros poharakat, bornyitót és utólag beletett szendvicseket- és leültünk a langyos kavicsokra. Kb húsz perc elteltével pánikszerűen robogtunk haza, úgy fáztunk. A tavasz csalóka tünemény és már megint bedőltem neki.