Olimpiai Láng

Londonban nagy az olimpiai őrület, és ide Brightonba is eljutott a láng. (Én sajnos lemaradtam róla, mint általában mindenről, ami tömeggel jár) Az Olimpia az egyetlen alkalom, amikor Magyarországnak esélye van némi - jaj miket beszélek, igen jelentős sikerélményre! Az Olimpia az egyetlen, amikor egészséges büszkeséggel tudjuk kiáltani az egész világ előtt, hogy hajrááámagyarok! (Ezt már Alex is megtanulta :)

Én mindig izgatottan bújom a sajtót, hogy vajon hogy állunk, és mikor lesz a következő nagy verseny. Néha nem is merem megnézni, annyira izgulok. Néha pedig többed magammal szurkolunk és kiáltozunk a tévének. Izgalmas idők ezek. És örömmel konstatálom hogy egyre többen gratulálnak nekem a sok aranyéremért. (Bizony nekem!) Ilyenkor még hozzá teszem azt is, hogy "és ráadásul Magyarország lakossága alig több, mint Londoné".

Katus és Lacus Londonban

Az Olimpia eszembe juttatja Anyuskát is. Ahogy kiáltotta a vizilabdásoknak, hogy hogy gyerünk fiúk! Mindig tudta hogy állunk, és a szívére vett minden játékot.

Haj haj haj

Kétszer is meghívtak a Brightoni Dome-ba dolgozni, amire roppant büszke vagyok, mert a Brighton Dome egy nagyon előkelő hely. Az egyik alkalommal a Forward Facing jótékonysági egyesületnek készültünk az új videoklippjére, ahol a gyerekek haját csináltam. (A tavalyi eseményhez hasonlóan jól sikerült)
A másik alkalom pedig a Brighton Fashion Week egyik epizódja volt, amikor egy 50-es évek stílus beli (itt Brightonban mindig nagyon menő az ugynevezett pin up sytle, és gyakran látni a lenti fotókhoz hasonlatos hölgyeket cirkálni a városban) fotózáshoz készítettünk frizurát meg sminkeket.


Jubilee Jamboree at Brighton Dome

Elkezdtem a fiú hajvágást is, amit nagyon élvezek, főleg azért, mert igen nagy csodákat lehet tenni egy jó frizurával. Egyik kedvenc munkám Ben volt, akivel annó együtt basszusgitároztunk, és ha bár nem zenélünk már együtt, de hajat vágatni  mindig visszatér hozzám.

(A kép azt sugallja, hogy bizony jöhetne gyakrabban is)

Mindenkinek van egy álma...

Talán az az egyik kedvencem Brightonban, az, hogy bárkivel összefuthat az ember. De nem csak Paul McCartney-val, Fat Boy Slimmel, Nick Cave-vel (vagy Sam Kellyvel), hanem a világ minden tájáról jönnek ide "kalandorok" színes egyéniségek akik hozzák az izgalmas történeteiket. Nehéz lenne Budapesten elképzelni, hogy egy szlovákkal beszélgessünk arról, hogy igazából nincs harag, vagy egy ugandaival, hogy pontosan hogyan is volt az a "Last King of Scottland". (Igaz, hogy otthon is vannak nemzetiségek, de a mi kis fajgyűlölő hazánkban még a romákkal sem állunk szóba - csak úgy.)

A brightoni magyarok is sokszor érkeznek (kevésbé izgalmas) történettel, mint pl lakáshitel, válás, munkanélküliség. Ezek az emberek bármennyire is egyszerűek, sokszor igazi hősök a szememben. Sokan ötven éves kor után érkeznek szinte semmivel, hogy újra kezdjék az életüket. A nyelvet nem beszélik, ezért gyakran kihasználják őket, de nem bánják, mert még mindig jobb, mint otthon. Nem kell félteni senkit, mert Angliában elég jó a szociális háló, és ezt még a kevés angollal is ügyesen kihasználjuk.

Brightonban (szinte) mindenkinek van egy álma. Talán ezért bírjuk olyan jól a gyűrődést.