Képek a "Hajcirkuszról"

A "Hajcikruszról" készült videót meg tudjátok nézni ha emide klikkeltek. Sajnos nem adja vissza azt a pompát és varázslatot amiben részünk volt, de sejteti azért. Mi stylistok a végén kerülünk színpadra (Anyu miatt mondom, mert biztosan oda szeretnéd pörgetni ahol én vagyok:) amikor a modellekkel kivonulunk.


Ezek a képek pedig a csoport készülődése közben készültek

Örömzene

Beindult a házibuli szezon! Habár még nagyon finoman, gyakorolgatva, méregetve a felbérlők (akik felettünk laknak) tűréshatárát. Szombatonként ugyanis kis házi-koncerttel várjuk az érdeklődőket. A koncert helyszíne a hálószobában van, az oda felszerelt sötét bordó színpadi jellegű függöny adta az ötletet. Egyelőre még csak 2-3 embert merünk meghívni, akiket földre leterített piknikkel várjuk. Az első koncert tök jól sikeredett, kizárólag Macinak játszottunk, akit Zoli felrakott a kilincsre, szemmagasságba, hogy hitelesen tudjuk a kontaktust tartani a közönséggel. A második koncerten, immáron hús-vér hallgatóság előtt sokkal izgalmasabb volt zenélgetni, főleg, hogy az egyik énekelt is velünk, tapsolt, vagy ahol úgy illett könnybe lábadt, a másik közönség meg videózott.
A harmadik koncertre meghívtam Benőt és a barátját. Benő nem volt hajlandó leülni a szőnyegre, hanem meredten ült egy széken, szigorúan farkasszemet nézve velünk, és minden dal után hozzáfűzött valamit a produkcióhoz. Mivel nem ivott, mi voltunk kénytelenek becsiccsenteni, hogy némiképp lazuljon a helyzet. Olyanok voltunk, mint a Britain’s Got Talentben!

Benő Kellvin és Josh a kimért angol urak

Benőnél (eredetileg Ben) takarítgattam egy időben, aki aztán beszerzett egy spanyol au-pairt és azóta "csak" haverok vagyunk. Benő – eredetileg Ben – egy kutyabarát agglegény, aki nálam fiatalabb, de idősebbnek néz ki, mert sokat stresszel. Haja sincsen, csak egy pár őszes szőr maradt a fején mutatóban. Kellvin egy helyes de szemtelen fekete srác, akit Benő nevelt fel, mert a fiú anyja – Benő egyik volt barátnője lepasszolta neki szerencsétlen gyereket. Josh pedig a kutya.
Eleinte nem voltunk túlságosan nagy haverságban, mert a stressz miatt Benő sokat kiabált a telefonba, vagy Kellvinnel vagy csak úgy magával akkor is ha ott voltam, pedig tudta jól hogy nem bírom a kiabálást sehogysem. Az is növelte a távolságot, hogy Benő szeretett egy szál alsónadrágban flangálni, és ilyenkor nem mertem sehova sem nézni. Még kérdezni sem. De aztán a hónapok során összebarátkoztunk, mert kiderült, hogy a zord külcsíny gáláns és jó lelket takar. Karácsonykor búsásan megjutalmazott, s a zenei projektembe is beszállt szponzornak.

Benő kutyaversenyekre köt fogadásokat – ezért van a stressz – egyik pillanatban gazdag ember, de a másikban – legalábbis a lakásban szétszórt róla szóló cikkek alapján úgy tűnik – elvesztheti minden vagyonát. Angolokra jellemző módon, ha már nagyon elege lesz a stresszből elmegy Máltára vagy a Kanári szigetekre egy pár napra pihenni, ahonnét szépen leégett piros arccal és kipihenten érkezik vissza. A közhiedelem, hogy az angolok kimért és nyugodt úriemberek azért él még a mai napig is, mert megtanulták a „nehéz napokat” megfelelően kompenzálni. El tudják engedni magukat egy jó sör mellett (néha túlságosan is) vagy mint Benő esetében is(Benő nem iszik); igyekeznek minél többet nyaralni, hogy aztán visszatérhessenek „kimért és nyugodt” önmagukhoz. Mindemellett pedig imádnak viccelődni! Még a legborzalmasabb nyakkendős politikusok is beleszőnek egy-egy viccet a beszédjükbe, hogy oldják a feszültséget. Imádom az angol humort, még akkor is, ha nem mindig értem.

Aranyos nénikék

Freud bizonyára frappánsan meg tudná magyarázni, miért találom olyan nagyon cukinak és imádnivalónak az idős néniket. Bondolált ősz hajuk, összetöpörödött törékeny kis testük, ráncos kezecskéik, kedves tekintetük, régies szófordulataik olyan melegséggel töltenek el, hogy legszívesebben össze-vissza puszilgatnám őket. Lusty néni sem kivétel, pedig ő már igencsak vén! Minden reggel szép cián-rózsaszínre festett körmökkel és szájjal (habár nincs túl sok foga, de mind az öt a sajátja!) vár engem, finoman összeválogatott „öregnéni cuccban”. Nem egy ölelgetős fajta, és Mrs Lusty-nak kell szólítanom, ami angol földön igencsak régi vágású dolog. Kerettel és szék-lifttel közlekedik, de úgy vág az esze mint a beretva. Talán ő az egyetlen kliensem, aki tökéletesen tudja leírni a nevem. Szereti, ha kicsit szemtelenkedek vele, és jókat szoktunk beszélgetni a hírekről és az utazásról kávészünetben. Na meg a partykról!

Mary néni a másik kedvencem. Szintén bondolált, elegáns angol idős hölgy, aki egy óriási összetartó család szíve s lelke. Én is a családba tartozom. Ha megyek hozzá, mindig narancslével vár, és megkérdezi, hogy hogy van a biciklim. A munkaidő fele azzal telik, hogy a konyhában megbeszéljük a hét eseményeit. Lassan már mindenkit ismerek az ő családjában és ő is vágja, hogy nálunk ki kicsoda. 1 órakor jön el az tíázás ideje, ami mellé finom keksz is jár. Amikor elbúcsúzom sokáig puszikat dobálunk egymásnak.



De nemcsak ezek a finom kis nénik jönnek be nekem! A múltkor betévedt egy nagyon lerobbant bajúszos nénike a mosodába (szombatonként egy mosodában dolgozom), bolond is volt szegény meg büdös is. De annyira aranyos volt a maga kis elesett módján, hogy szeretettől könnybe lábadt szemmel integettem neki mikor (végre) elment.



De az a kedvencem, amikor sok idős nénike együtt nevet.

Tavasz

Ha kisüt a nap mifelénk, akkor az egyszerű dél-angliai falucskánkból pompás üdülő övezet válik. Mintha mindenki ugrásra készen várná a napsütést; kinyílnak a tengerparti kávézók, a családok lejönnek ide mulatni, a helyiek büszkén hunyorogva sétálnak. Az alábbi képek múlt vasárnap készültek.

Hajcirkusz

Megtörtént életem első hajsója! A hajmodellem Márti (utolsó pillanatban cserélte ki Zsuzsi hugom magát vele mert mégsem engedték el a Hiltonból ) egy végtelenül kedves és nyugodt lány. Nem izgatta fel magát akkor sem, amikor ma reggel bevallottam neki, hogy fogalmam sincs, hogy mit kezdek vele. A Brighton City Collegeben megrendezett neves esemény főcíme „Circus of Glamour” volt, az osztálytársaim és sulitársaim már hetek óta készültek rá. Én nemhogy nem vettem sem tüllöket, sem pávatollakat, még arcfestéket sem – nem hogy drága jelmezt - de még arra sem voltam képes, hogy kitaláljam, mit csináljak. (Tudjátok, a nehéz napok miatt.) Nem is gyakoroltam, és csak tegnap este kezdtem el idegeskedni, hogy mi lesz. De akkor eléggé!
Szerencsére volt otthon egy kalap még tavaly szilveszterről, meg egy egér, ami messziről akár nyúl is lehet, és ebből kikövetkeztettem, hogy bűvész lesz ebből a kislányból! Inkább hasonlított egy boszorkányra, de én így is nagyon büszke voltam rá. A hajsó tök profi volt, hamarosan rakok ide képeket róla. Egyelőre nézzétek Mártikát félkészen :)

Nehéz napok

Vannak olyan napok, amelyek véleményem szerint azért vannak, hogy ne csináljunk semmit, vagyis csak heverésszünk, olvasgassunk, együnk, és mozgás gyanánt csak rövideket sétáljunk (lehetőleg házon belül ágytól hűtőig és vissza). Ilyenek azok a bizonyos pirosbetűs napok, de azok is, amikor a világon semmi sem sikerül túl jól. Éppen úgy, mint az én elmúlt pár napomon történt: szerveztem egy bulit, de elhagytam a telefonomat, ezért hiába kerestek, nem találtak meg, így nem jött el senki. Másnap a kulcsaimat hagytam el (otthon bezárva) ezért Verát kértem meg, hogy fogadjon be. (Ezt nagyon élveztem, mert Veráéknál van tévé, és megnéztem egy Poirot felügyelő részt.) No és aztán a hitelkártyámat is elhagytam, így se kápém, se kártyám nem volt. (Szerencsére már megszoktam, hogy nincs pénzem). Továbbra is elkések mindenhonnan, közben jönnek sorba a feladatok, amikről elfeledkezek. (például holnap lesz egy hatalmas Hair show a suliban, és semmi ötletem nincsen milyen frizurát alkossak. Csak itt ülök, mint egy tök és hajsó helyett sóhajtozok.)

Sajnos a gazdasági társadalom nem fogadja el ezeknek a napoknak a létezését, és helyt kell állnunk ilyenkor is. Ez szörnyű!! Mert hiába minden, csak egyet tehetünk, hősiesen végigbukdácsolunk rajtuk, és reméljük hogy hamarosan újra egy produktív napra ébredünk.

A nagy találkozás

2010 március 8-án (nemhiába nőnap a nőnap) egy jellegtelen kis angol klubban összefutottunk Sir Paul McCartney-val!



Tizenkét éves körül lehettem, amikor a Calipso rádióban meghallottam az "Oh! Darling" című Beatles dalt, amit az első versszak felétől sikeresen kazettára is vettünk. A lengyelpiacon beszerzett kék és rózsaszín gombokkal ékesített első kazettás magnónk segített a felvételben, amelyből a rózsaszínű gomb mindig viccesen katapultált ha megnyomtuk a stoppot . Kati hugommal 17-szer visszatekertük, és meghallgattuk a dalt, néha felgyorsítva is (mert olyat is lehetett e csudás szerkezettel). Ez volt az első zenei orgazmusom. Miután beszereztük az összes kapható (kalóz) kazettát, amin még recsegett ropogott a lemezhangzás és néha hiányzott a dalok vége - mert akkoriban a hangdigitalizálás még nagyon gyerekcipőben járt - a „The Beatles” már a farmeromra is felkerült. Minden mosás után új színnel!

Nem volt egyszerű a nyolcvanas években a bitliszért rajongani, ami nehezebbé tette az amúgy sem egyszerű tinédzserkoromat. Szerencsére azonban nem voltam egyedül. A kór terjedt, és kialakult egy leánymag, akikkel meg tudtam osztani azt az katarzist amit egy új, még sosem hallott, befejezetlen, csak a kiadatlan lemezek b oldalán hallható rosszul felvett Paul dal okozott nekem. Angliába is a zenén keresztül szerettem bele, és Sir Paulnak köszönhető, hogy gimi után egyből - zsenge 19 évesen - ki is költöztem ide egy pár évre.

A rajongás változott, alakult, éppen úgy ahogy a leánymag összetartó ereje, és ezért volt mesébe illő a pillanat, mert hárman is jelen voltunk, amikor egyszer csak váratlanul megjelent szemünk fénye, Sir McCartney a fent említett ütött kopott brightoni klubban.



A találkozás azért nem volt teljesen spontán, hiszen Paul fiának Jamesnek a koncertjén történt mindez, amire egy utolsónak gondolt nosztalgialöket végett vettünk jegyet. (ócsón) Körülbelül harmincan voltak még rajtunk kívül, és csak én táncoltam a kordonnál(izgalmamban) meg a család, a többiek mereven nézték a mísort, vagy szemük sarkából a Pault. A hangulat kisértetiesen hasonlított egy Instant Groove koncert elejére, amikor még csak a legközelebbi hozzátartozók merik elengedni magukat, a többiek még várnak az ital hatására. Izgalmas és megható élmény volt Pault a "kordon" másik oldalán látni, amint magából kikelve rajong és táncikál. Emlékszem, amikor először láttam Katus tesót énekelni, én is hasonlóképpen dolgoztam fel a meghatódást és büszkeséget. Felettébb megtisztelő élmény volt, hogy részt vehettünk ezen a fontos eseményen, az ifjabb McCartney "beavatásán".

Te Jóságos Brighton!

Brightonra jellemző az is, hogy az emberek szabadidejükben önkéntes munkákat végeznek: szombatonként kutyamenhely alapítványnak kongatják a műanyag adománygyűjtő perselyt, szívbetegek javára árusító úgynevezett „Charity shop”-okban dolgoznak, árulják a könyveket, ruhákat (néha egész jókat), vagy csak egymásnak segítenek. A szívesség körbejár, az emberek nyitottak és jószívűek itt. Ma én is elmentem maltert hordani egy hippy asszonynak Jackie-nek, aki a helyi Radio Free Brighton stúdiót üzemeltetni. (Ebben a rádióban hallható hétfőnként az én magyar nyelvű műsorom is, amit stúdióidőért cserébe kezdtem el „sugározni” annó). A rádió új stúdióba költözött, és tegnapra kellett volna elkészülnie ezért mentem el malterozni. A látvány magáért beszélt: egy rakás vidám fiúcska festett, fúrt, szegecselt, Jackie meg proszívóval takarított körülöttük. Hozzáteszem, Jackie lehet vagy hatvan éves de még mindig szörnyen hiperaktív, együtt cipeltük a féltéglákat. Én végül teát főztem, meg elmentem a boltba vízért. Ugyanez a Jackie tanítja Zsuzsi hugomat (aki szintén itt lakik Brightonban) zongorázni, és cserébe Zsuzsi masszázst ad neki. Néha olyan, mintha a pénz előtti korban élnénk, megy a csere bere kereskedelem.

Az önkéntesség nagyon jó dolog! Nemcsak hogy kiszabadít az átlagos napi teendők közül és megismerhetsz egy új világot, de az érzés, hogy jót teszel leírhatatlan. Otthon is igyekeztem jó lenni, például mindig vettem a fedélnélküli árustól fusiban írt novellákat százasért (nagyon tanulságos novellák voltak), vagy a patikában sorban állás közben öreg néni szatyrába csempésztem kis aprót - de itt Brightonban a jóságnak kultúrája van. Mondhatni, jónak lenni a mi falunkban menő!

Sok segítséget kaptam, amikor ideköltöztem amikor az életem egy nagy ingatag kérdőjel volt. Most hogy nagyjából sínen vagyok, én is sokat segítek a küszködő honfitársaknak. De futottam már az angol rákkutatási alapítványnak, sőt zenéltem is nekik. A Busking Cancer Uk kinevezett brightoni nagykövetnek, ami annyit jelent, hogy én tartom kézben a helyi utcazenészeket akik hozzám hasonlóan szeretnek nemes céllal muzsikálni. Ebben az utópikus kis faluban (pedig város) az ember könnyen beletanul a kedvességbe.

Yes!!!

Az előző blogban meséltem már Nektek Shanila barátnémról is. A gyönyörű mauriciuszi lány egyik foglalkozása a life coacher. A life coacher egy nagyon divatos dolog mostanság, bizonyára sokan hallottatok már róla. Tömören és szigorúan fogalmazva „botcsinálta szihiáterek, akik némi józan ésszel és a világ energiavonzás törvényének ismeretével igyekeznek másokat céljaik felé navigálni”. Általában azok az emberek űzik ezt a szakmát, akik maguk sem tudják mit kezdjenek életükkel! Shanila pedig rajtam gyakorolt.
Leültetett egy kanapéra, fogott egy papírt a kezében, és mindenféléket kérdezett. Például, hogy mit szeretnék nagyon az életben. És aztán persze finoman navigált a siker felé!
Én ekkor döbbentem rá a jól működő „ magyar lúzer elméletre”.
Az angol (amerikai, külföldi, fekete, jó kisugárzású ember) ha valamit szeretne elérni azt mondja lazán, hogy „Yes, sikerülni fog!” A magyar (én) pedig azt: Biztos nem fog sikerülni! Paradox módon ezt épp azért mondjuk, hogy sikerüljön. Mert ha azt mondjuk, hogy „Yes, sikerülni fog!” akkor görcsölünk, hogy jujj már kimondtuk, és ciki ha nem sikerül. Ha meg mégsem sikerül, akkor jön a jó öreg "Tuttttam!" (ami végezetül némi sikerélménnyel zárja az ügyet). Most ezt gyakorlom hogy YES!. Kimondani azt, hogy igeeen! SIKERÜLNIFOOOOOOG!!!!

Lusty néni

Meséltem már Lusty néniről, aki állítólag 96 éves. Bonita, a fodrász szerint annyi, de ő már nem biztos benne. Szeretem Lusty nénit, már csak azért is, mert mellette mindig olyan fiatalnak érzem magam. Ha igaz, akkor pont háromszor annyi idős mint én!!!
Ráadásul néha úgy beszél velem, mint egy csitrivel. Olyan, mint amikor megyünk cigit venni a boltba, és az eladó mogorván ránk kurjant, hogy "Tee, hol a személyid!??" Utálnod kéne, mert egy tiszteletlen bunkó, ráadásul jól letegez, de mégis örülsz, mert ezáltal újra gyermeknek érzed magad. Lusty néni így szidalmazott a minap: "Monika, rossz lány, égve hagytad a villanyt a fürdőszobában - Lusty néni villanya egyben fűtőtest is, ezért majdnem elájult a melegtől, amikor fürödni ment (vitték)- vigyázz, mert jól elfenekellek! Biztosan viszketett a füled, annyit szidtalak a héten!" (és tényleg viszketett a fülem a héten)
De ha valamit jól csinálok, akkor "good girl vagyok". Ugyanúgy "good boy" a hatvanéves kertész is.
Lusty néni nagyon művelt finom asszony, mindenkivel jóban van, olyan akár az én nagyanyóm: mindenféle hírös emberek, sportolók, politikusok, írók keresik fel, hogy tiszteletüket tegyék nála. A minap megtaláltam John Major (aki Anglia miniszterelnöke volt 90-97 között) által előszavazott „Dare we trust them” című művet az asztalán. Szeretem az angol konzervatív népet (leginkább néniket) heccelni azzal, hogy „Nem szeretjük a külföldieket mi?!”, ez a könyv pedig azt bontogatja, hogy miként teszi tönkre az Unió az Egyesült Királyságot. Meg is jegyeztem Lusty néninek, hogy láttam ám miket olvas! De kiderült, Lusty néni bele sem lapozott, csak ajándékba kapta az egyik szerzőtől Sir Andrew Bowdentől!

Sokat beszél nekem a brightoni „régi szép időkről” a háború előtt. Állítólag az 1930-as évek voltak a legjobbak, amikor még volt közbiztonság. Még a háborúban is jó volt a közbiztonság, habár nem volt világítás az utcákon. Az emberek moziba jártak, meg színházba, szocializálódtak, nem otthon gubbasztottak a tévé előtt. Lusty néni a mai napig partikat ad, és bulizós.



Az angol időseket sem kímélte a történelem, Lusty néninek az első férje elesett a háborúban. És nem csak a férje.
Mary nénikémnek is elvitték Bill-jét Burmára aki azóta bicegett, nem látott fél szemére, s nem hallott fél fülére. Az ember azt hinné, hogy az Angoloknál nem volt semmi baj, hiszen olyan jókedélyűek ezek az idősek. Lám mennyit számít, hogy melyik oldalon áll az ország a háborúban! Az angolokba bele van vésve a győztes tudat. Épp ahogy a magyarokba a lúzer tudat.

Én meg most valahogy a kettő között bénázok.

Új Élet Új Blog!

...Folyt köv

2008 Októbere óta élek Brightonban, Anglia hihetetlenül szép és izgalmas tengerparti városában. Nem anyagi ambíciók vezérteltek ide – mint a legtöbb magyart – nem az angoltanulást roppant meggyőző érvek hada, nem is Magyarország kilátástalan helyzete,
hanem egy elvakult kis szerelem! Bármilyen hihetetlenül is hangzik, de én bizony beleszerettem a ködös Albionba, és ez a szerelem – minden eső, manapság hófúvás és jeges szél ellenére - a mai napig lángol.

Az elmúlt másfél év izgalmait egy másik blogban osztottam meg Veletek, ami sajnos egyik napról a másikra megdeglett. De nem siránkozom, úgysem árt időnként új életet kezdeni, és a XI. században egy új blog nyitása lehet a legtalálóbb módja ennek. Nem véletlenül kezdek új életet – már megint – hiszen nagyon sok dolog történt, zárult le és nyílt meg az elmúlt hetekben.