No még egy kis gondolat a normálisról

Fura, hogy (főleg a művész) világban ez a "normális ember" igencsak alálbecsült és pökhendien lenézett lény.

Ha a művészileg érzékeny ember mégis normálisabb, mint illenék - vagyis nincsenek abberációi, perverziói, vagy különleges tehetsége (ami szintén nem normális), vagy legalább valami tragédia vagy nyomorúság a családjában, akkor kénytelen az illető vagy kitalálni egyet - vagy nem normálisan kinézni.


De ahogy múlnak az évek, vágyunk visszakeveredni abba az egészséges gyermek lélekbe, akinek születtünk. Megbecsüljük azt, ami "normális": a feltétel nélküli szeretetet, a testvéreinket, a szüleinket, az egészséget, a könyveket és a sarki kisközértet.

Milyen kellemesen normális lenne a világ, ha az emberiség - köztük az örök tinédzserek - azt az energiát, amit a lázadásba fektetik, inkább arra fordítanák, hogy megszeressék és elfogadják önmagukat. Miért ilyen nehéz belátni azt, hogy a világon senkit nem érdekel a nyavagás.

Azért mondom ezt, mert én is ilyen voltam. :)

Régi Karácsony

Év végi eszmefuttatás - I rész

Azon tűnődtem a minap, hogy milyen kiegyensúlyozott és egészséges lelkű gyerek voltam én valamikor: vidáman babáztam a testvéreimmel és arról ábrándoztam, hogy de jó lesz, ha egyszer igazi anyuka leszek. De aztán később, tínédzser koromra beborult a világ.

Anyu babával

Félelmetes, sikerélmény és szeretet- nélküli (legalábbis én így éreztem) lett minden, és az egyetlen hely a művészet és az álomvilág volt, ahova menekülni lehetett. Meséket, regényeket írtam, rajzoltam, zenét hallgattam és alkottam, és arról ábrándoztam, hogy egyszer Angliában élek majd... (És persze pólmekkártni lesz az apukám!)
De sajnos még az ábrándozás is sokszor elakadt ott, hogy hosszas tervezéssel meg kellett változtatnom magam; hiszen ilyen állapotban, (ilyen kövéren, ilyen rusnyán, és bután) - az emberrel semmilyen csodálatos dolog nem történhet. A tínédzser lét életem legfájdalmasabb időszaka volt, nem csoda, hogy érettségi után egyből rohantam is Londonba egy szebb korszak reményében.


De most, hogy majdnem minden álmom valóra vált, újra normálisnak érzem magam. És szeretettel gondolok a szüleimre, akiket valahogy pont ilyennek képzelek jelenlegi állapotukban, mint ezen a képen. És én is újra gyerek vagyok a szó annak legkellemesebb értelmében.

Strandon Apuval és Anyuval