Futásom története

Már kb 6 éve futok rendszeresen. Pedig mennyire utáltam futni suliban. (Egyszer megpróbáltam elmismásolni a dolgot, de valaki beárult Ancsa néninek, ezért egyedül kellett lefutnom a kört utólag, miközben a többiek boldogan fociztak. Nem is tudom mit utáltam jobban, a futást, vagy azt a szörnyű tornadresszt, amit hordanunk kellett kövér és pubertáló idomainkon)

Csak akkor kedveltem meg a kocogást, amikor (sokak javaslatára) fogyózni kezdtem, és a Római strandot futottam körbe - először csoportosan, még Apu is csatlakozott hozzánk - majd később egyedül az első walkmanom társaságában amiben a hosszú bitlisz korszak után végre megszólalt a fanki. (ugyanis a bitliszre nem lehet futni) Milyen büszke is voltam magamra, amikor másfél kilómétert lefutottam egyhuzamban, igaz hogy sípolt utána a tüdőm rendesen.

Amikor átköltöztem Pestre, felfedeztem az éjszakai dunaparti kocogást, ami elmaradhatatlan testi és lelki gyógyír volt stresszes kis életemben. Külön örültem, hogy addigra már feltalálták az mp3 lejátszót, ami nem csapkodta az oldalamat úgy, mint az óriási walkman, és a szalag sem gyorsult lassult közben. (Habár volt egy kisebb shock-mentes cd-lejátszó korszak, ami nem volt olyan rossz, csak szintén kényelmetlen, és néha már nem bírta a himbálózást az övtáskámban és mégiscsak shock-kot kapott.)


A Dunaparti futás mindig a kassákutcai kislakástól a félkarú Bibó István szoborig tartott, ahol nyújtóztam egy keveset, mielőtt visszafordutam. Kb 2 évig mindig ugyanazt a zenét* hallgattam, és szépen megvolt a rendszer, hogy mikor gyorsulok, mikor pihenek és mikor kocogok latinos lazasággal. (Ez egyik ilyen felgyorsulós részen fedeztem fel, hogy aszmás vagyok, node annyi baj legyen..)

egy mostanában készült kép - illusztrációs célból 

Dunapartból hamarosan brightoni tengerpart lett. Sokszor kaptam el a lemenő napot, rózsaszín volt az ég amikor elindultam, és visszafelé már a holdat láttam, aki időközben egyik legjobb barátnőmmé vált. Sok időt töltöttünk együtt nagy dolgokról beszélve a tengerparti kavicsokon ülve. A futás mindig nagy érzelmeket és világmegváltó gondolatokat hoz ki belőlem, ezért is volt könnyű rákattanni.



*(De Phazz-Death by Chocolate) 

Rabóta, rabóta rabóta...

(Amint látjátok nagyon ügyesen (és szellemesen) átvettem (és megmódosítottam) Lenin bölcseletét).

Keményen dolgozunk a kis bizniszünkben és próbálok nem hisztizni azon, hogy megint csak valami újabb dolgot kell kitanulnom amiben semmi sikerélményem nincsen - egyelőre. Nem is beszélve arról hogy közben egy újabb mumussal kell szembenéznem, vagyis üzletelnem kell.

Habár folyamatosan kapok a fejemhez (építő jellegű) kritikákat, szakmai tapasztalatlanságomat szorgalommal próbálom ellensúlyozni napi 10 órás munkával. Mindeközben próbálom megmagyarázni magamnak, hogy nem baj, hogy most megint valami tök mást kell tanulnom, mert az élet - legalábbis az enyém - már csak ilyen, és milyen jó is, hogy ilyen. (Nem olyan pl, mint azoké, akik egész életükben egy szakmát tökéletesítettek, és egyre jobbak benne, és haladnak előre, felnőtté válnak, szép házuk és gyerekeik lesznek, derosszisaz!) Rengeteget tanulok most, és egyébként pedig nagyon büszke vagyok a csapatunkra. (Magamra nem annyira, mint a csapatunkra).

Szóval finom ebédeket szállítunk ki Hove és Brighton környékén. Ezt a logót és a weboldalt (www.brightonlunch.info) is én terveztem, és magam szállítom ki a rakományt biciklivel. Jah és én vagyok a főkóstoló és én csomagolom be a kajákat, amihez úgy érzem van jó kézügyességem. (Azért mégiscsak ér némi sikerélmény). Egyébként pedig a legfontosabb az, hogy minden nagyon finom!!!!

a kislány