Régi - Új Dal (Change Your Mind)

A művészetben az az igzalmas és egyben idegesítő, hogy igen nehéz a siker útját kiszámítani. Bár remélhetjük, hogy tehetséggel és szorgalommal előbb utóbb elnyerjük méltó jutalmunkat, de a bizonyos "szerencse faktor" aminek oly sok alakja van lényegesen fontosabbnak bizonyul az első kettő tényezőnél.


Sokszor én is hajlamos vagyok arra, hogy a megnemértett művészek közé soroljam magam, pedig szerencsés vagyok abból a szempontból, hogy sok tehetséges ember közé kerültem, akik inspirálnak és megbecsülnek. Az én "szerencsémnek" köszenhető az is, hogy a Jazzynek köszönhetően betörtem a profi zeneszerzők közé, és végre elismer a média (ami tulajdonképpen ki is merítette az eddig felépített zenei ambícióimat.).

Annó a  "Nobody's Girl" mellett született még egy felvétel Simon stúdiójában. Ebben is én játszottam fel a gitárt - ami nekem nagy szó - de az akkor 19 éves Dan is játszik benne ezt azt.
Sokat énekelntem én ezt a dalt Alexnak, abban reménykedve, hogy majd belém szeret. Ha nem is lett hatalmas  sláger belőle (még) úgy gondolom, hogy a célját elérte!

"Még a budapesti kis lakásomban; egyedül voltam otthon este szomorkásan, és beszédbe elegyedtem egy szimpatikus fotós fiatalemberrel a myspace-en. Tényleg nagyon kedves volt, és felajánlotta, hogy csinál rólam egy pár képet, hogy ne legyek szomorú. Persze tudtam én, hogy mire megy ki a játék, és egyből le is akartam őt beszélni róla - gondolatban. Azon fantáziáltam, hogy milyen jó lenne egy dal, amivel meg lehet "hipnotizálni" a férfiak agyát, egy dal, amitől komolyan vesznek bennünket. Így született meg a "Change your mind"

Persze amikor találkoztunk semmiféle csalafintaság nem történt. Ez a kedves fotós fiatalember becsülettel  megcsinálta a képeket, tök jó barátok lettünk és vagyunk azóta is. Most már bevallom a világnak - Bizony így ismerkedtem meg Fotójoshival.

Magyar Bulik

Talán meséltem Nektek, hogy Alexot a magyar buliknak köszönhetem. Vagyis azoknak a srácoknak - név szerint Jánosnak és Gerinek, akik a magyar diszkókat csinálták régen az Ouch!-ban. (Sajnos azonban hiába adtak bele mindent a szervező a srácok és a lányok, és jöttek egyre többen a bulikba, annak a néhány verekedős és lopós kedvű honfitársunknak sikerült tönkre tenni mindent, és több vándorlás után úgy döntöttek - sajnos János és Geri - hogy nem csinálják tovább.). Ebből, és eleve más indíttatásból indulva az én - vagyis a mi bulijaink mások. A már többször emlegetett Angol-Magyar, Magyar-Angol összebarátkoztató misszóm és fixa ideám alapján ezek a bulik nemcsak a magyaroknak készülnek, hanem azoknak, akiket érdekel a mi nyelvünk, sorsunk és elsősorban a finomságaink. Ezért - nem meglepő módon - egyre több külföldi és egyre kevesebb magyar jön el hozzánk.

Sokan kifogásolják, hogy nincs magyar zene, Ez részben azért van, mert a húsz magyar miatt nem fogjuk kínozni a többieket, másrészt meg a magyar zene - főleg a mulatós - kihozza az állatot belőlünk és félő, hogy megjelennek ezek a verekedős lopkodós népek nálunk is. Meg hát, ezek az esték inkább a beszélgetésről szólnak, kivéve, amikor olyan programokkal van összekötve, mint élőzene, vagy pingpong.



Pingpongozós este

Itt mondom el, hogy olyan jó, hogy egyre inkább sikerül megtalálni azokat a magyarokat itt, akik hozzám hasonlóan törtető kreatív lelkek, akik szívesen áldozzák idejüket jó programok szervezésére, akik szintén valami ideológiával érkeztek, és lelkesen dolgoznak hajnalhasadtáig, hogy minden a legjobban menjen.

Ezúttal szeretném megköszönni a Barátaimnak:

Zsu-nak és Zsolának, Gál-Tomcsányi-Anikónak, Ódri Gabriellának, Román Zsoltnak, Juhász Szilvinek, Rolandnak, Viktornak és Tamásnak, Árvai Áginak és sokan másoknak, akik szebbé, jobbá tették a bulikat meg a mi kis bárunkat. És persze Jánosnak meg Gerinek is, mert nélkülük ugyebár a nagy találkozás sem jöhetett volna létre! :)

Szerintem nincs még olyan város itt Angliában, ahol ilyen jól megtaláljuk egymást a "Jóféle Magyarok'. Nem csak engem, de egymásnak is sokat segítenek, és én olyan büszke vagyok ám!

Apóssal Londonban

Alex apukája Alan (aki már az én apukám is) tag a Wembley-ben, ami azt jelenti, hogy minden meccsre, ahol játszik angol csapat elvihet magával még egy embert szurkolni. Így lettem én ez az ember. Nagyon érdekes/izgalmas érzés volt egy kedves, ötvenes-pocakos, értelmes-vicces emberrel randizni a China Townban, ahol leginkább az üzletről beszélgettünk.
De közben ilyenek kavarogtak a fejemben: Alig egy éve (talán emlékeztek még, a párizsi kaland után) azon szomorkodtam, hogy elvesztettem mindenemet, most meg lám, már apukát is talált nekem a jósors, és itt ücsörgök vele "chrispy duck-kot szopogatva". Alig egy éve még csak huncut gondolat volt az Alex, és lám, már én vagyok az új házikedvenc a Weddell famíliában. (Weddell - Nagymamám szerint égi jel, hogy vedd el). Alig egy éve még attól féltem, hogy munkanélküli hippi zenészként fogok megdögleni és lám nem is olyan rossz ez! :)

A Wembley is nagy élmény volt, bár mondták ott a körülöttem lévő emberek, hogy inkább ne kiabáljak a fura kis nyelvemen, mert még azt hiszik, hogy az ukránoknak drukkolok. Ezért inkább dalba foglaltam az érzéseimet, és ezzel sikerült kiegyenlítenünk az állást. Nagyon jó kis nap volt, talán az tetszett a legjobban, hogy úgy mutatott be Alan a mellettünk ülő barátkozós személyeknek, hogy "She is my daughter in law".

Így készülünk a meccsre!