Harminchárom

Én úgy érzem szép teljesítmény, hogy eljutottam idáig. 33 éves lettem.

Gyerekként azt hittem, hogy egyszer majd felnövök, és azóta is várom a pillanatot…
Ha a tükörbe nézek, az újabb és újabb ráncok és ősz hajszálak mögött még ugyanazt a tinilányt látom, aki ügyetlenül próbálta kiszedni a szemöldökét a dizsi előtt. A barátaimnak is ugyanazt a naiv gyermek pofiját látom, amit barátságunk kezdetén. Igen ritkán döbbenek rá arra, hogy észrevétlenül átsuhantunk együtt ebbe az új világba, a felnőttek közé.
Talán majd ha gyerekeim lesznek, vagy komoly vállalkozásom, amitől stresszelhetek, jobban megérzem a különbséget.


Nagymammámmal ezeréve


Vajon miért van az a társadalmi elvárás, hogy nekünk nőknek egy idő után le kell tagadnunk a korunkat?!

Én büszkén vállalok mindent: amit elértem, amiket megéltem, amiket megtanultam, és akiket megszerettem az évek alatt. Még egyszer köszönöm Anyácskám, hogy megszültél!!!
Köszönöm Nektek is Drága Testvérkéim, Barátaim, hogy vagytok nekem, még ha a távolban is, csendben, sokszor csak a gondolatban beszélgetve egymással. Szerencsés vagyok, hogy ilyen izgalmas felnőtt életem van, hogy sikerül beilleszkednem, de mégsem kellett letérnem ifjúságom vad álmainak útjáról. (zámbódzsimi verse).

Önző korszak

Utaltam már rá, hogy megint önző korszakomat élem. Tudom, nem vagyok ezzel egyedül, de én legalább megmagyarázom miért van ez! 
Rengeteg tervem van a világ megmentésére, Magyarország felvillanyozására, és a Családom megmenekítésére az Átoktól ami állítólag rajtunk ül. Nagyon erős az elhivatottság bennem és a jószándék, de mindenek előtt muszáj magam helyretennem, felerősítenem, benyomnom a szuperlöttyöt mint pókember, ahhoz hogy másokon is segíteni tudjak. Vagy, mint amikor a repülőn a stewardesek elmímelik, hogy vészhelyzetben először magunkra kell tenni a lélegeztető szerkezetet, és csak utána próbáljuk megmenteni a gyerekeket.

Anyácskán, akinek illene pénzt küldenem a műtétre – amire 15 éve vár – panasz nélkül tűri önzőségem. Testvéreim büszkén támogatnak önzőségem hiúsággal kikövezett útján. Ők már ismernek, tudják, ha amint lesz mit adnom, azt mind nekik adom.

Renyhe Nők

Van itt egy könnyed délutáni műsor, úgy hívják, hogy Loose Women, ahol 4-5 középkorú magát jól tartó hölgy összejön, és aranyos butaságokat beszélnek, meg néha egészen elgondolkodtatókat is. Ők most a tv barátnőim, akiket kéthetente keddenként nézek a Sam nevű kuncsaft tévéjén, akinél vasalni szoktam. (Sam az egyik legrégibb kliens, aki némi nyitottsággal rendelkezik művészetem iránt is; fényképeim díszítik falait.)
Node.. nagyon jellemző az angol nőkre ez a renyheség, a huncut kis szövetség, az összetartás, néha a férfiak kifigurázásával, de sosem túlzott megalázásával. Angliában régen bevált jó szokás a nőuralom!
Itt is van versengés persze, irigykedés egymás között, de köszönhetően az alap önbizalomnak – rengeteg önbizalma van az angol nőknek, néha egészen érthetetlen miért – nagyon összetartóak a „lányhordák”. Sokszor látunk elsuhanni itt Brighton utcáin rendőrnőnek, ápolónőnek, vagy szimplán alig öltözött lányokat, akik félelmetes hangos sikollyal vonulnak végig tizedmagukkal a férfiak vágyait és rémületét gerjesztve. Nagyon elhíresültek ezek a lánybúcsúztató bulik (a hen nightok) , ahol egyformába öltöznek és mérhetetlen nagyot duhajkodnak. Évek (de inkább csak hónapok) múlva pedig ugyanezek a lányok , a babakocsikat tolják így együtt.

Annó voltak ambícióim, hogy a zenén keresztül népszerűsítem ezt a női-összetartó fílinget a magyar klubokban is. De nehezen kivitelezhető a dolog egy himsoviniszta országban.
Maradok hát az én renyhe angol közösségemben, és jókat vihogok vasalás közben.

Ezt a videot most találtam; renyhe interjú Ringoval.

Tavasz II.

Lehuppantam a tengerparti kavicsok közé, és mélyen magamba szívtam a tavaszt. Az ég kékes rózsaszínű volt, a levegő sós, meleg. Előttem egy idősebb párocska kempingszéken ült, bort és pizzát majszoltak. Akárhányszor lejövök ide, mindig beleszerelmesedek a tengerbe. Angliába. Az Életbe. Olyan jó néha nem rohanni, nem tenni hasznos dolgokat, csak élvezkedni. Érezni a természettel és magunkkal való idő fontosságát és hálát adni a sorsnak, hogy idevezérelt engem. Ez a brightoni élet minden várakozásomat felülmúlta, még mindig nem tudok felocsúdni az apróbb és nagyobb „csodáktól” amik itt történtek velem.

Szürreális találkozások

Vannak dolgok, amik tudom, hogy meg fognak történni, de mégsem sikerül elhinni, még azután sem, hogy megtörténtek. Ilyen az, amikor várok valakit Magyarországról.
Nehéz lelkileg felkészülni arra, hogy az előző életemből, a múltból, valaki egyszercsak idejön a jelenbe; abba az életembe, ami egyre kevésbé hasonlít az ottanira. Amikor az ottani életem részei és barátai összeölelkeznek az új életemben megszeretettekkel. Mint pl. most hétvégén, mikor együtt mulattam a volt főnökömmel és az itteni haverokkal :)

Látogatás a Slágergyárban

Chloe-val, a szép-bolondos-jószívű lánykával, és Brighton egyik legkapósabb társadalmi figurájával George-dzsal ellátogattunk vasárnap Crawley Downsba, a Slágergyárba, ahol Anglia és a világ nagy sztárjai rögzítik lemezeiket. Chloe fuvarozott el minket a bátyjától kölcsönvett kis autóval, aminek a hátulja tele volt üres üvegekkel és csipszes papírral. Útközben Queent hallgattunk és énekeltünk nagy hangerővel. Még ennél is hangosabban kurjantottunk a kis Mini autóknak, akik éppen Brightonba jöttek az éves Mini találkozóra. George úgy vélekedett, hogy azért szereti a Miniket, mert akinek Minije van, az boldog ember!

ez a video részlet akkor készült, amikor éppen keressük a stúdiót:




Dalolás és kurjongatás közben a táskámban lapuló gines üveget símogattam. Rakenroll volt, nem vitás. Pont mintha Balatonra készültünk volna. Miután megérkeztünk a siker kapujába, Chloe karcmentesen leparkolt Neil, a slágergyáros féltve szeretgetett fekete lótusza elé, miközben behorpasztott egy béenvét. A szomszédoknál meglebbent a függöny. Mindig ez van – mondta Neil – kíváncsiak! Amíg Chloe átment a szomszédhoz bocsánatot és betétlapot kérni, mi betáncikáltunk a stúdióba, ami nagyon otthonos és meghitt hangulatú volt, és persze tele relikviákkal. Megcsodáltuk a Boyzone, Vanessa May, a Zimmers és egyéb - általam beazonosíthatatlan - brit sztárok képeit és platina albumait a falon.


Brian May - akiről Chloe nem tudta, hogy a Queen gitárosa volt - szintén járt ebben a gyárban. A konyhában telepedtünk le, megettük az útra csomagolt szendvicseket, míg vendéglátónk herbateával kínált minket. Sok történetet és pletykát tudtunk meg a „kliensektől”, amiket böcsületből nem írok most le. Ez a videó, amit ide beékeltem szintén vendéglátónk műve volt. Apus nagyon szerette a dal eredetijét, nekem meg ez tetszik nagyon. (Tudjátok, hogy bírom az időseket.)

Hazafelé már George vezetett, elég gyorsan. Fénykép is készült róla :).

Játszótér Felnőtteknek

Csuda dologra lettünk figyelmesek a minap. Néhány helyi parkban felállítottak egy kis kültéri edzőtermet amelyben volt: karizomerősítő szerkezet súlyok nélkül (az ember ráül egy kis székre, és saját magát húzogatja), csipőformáló forgótányér, kezeslábas sétálóka és egyéb muris szerkezetek. A Brighton-Hove önkormányzat legújabb "ajándéka" volt ez, a helyiek fittentartása végett.
A felnőttek pedig éppen olyan örömmel lengették magukat e szerkezeteken, mint gyerekeik a mászókán. Zsuzsussal mi is fél órát gyúrtunk úgy, hogy közben néztük a focizó fiúkat, és barátkoztunk az angol anyukákkal, akik velünk együtt örültek az ingyen mulatságnak!

Ma újra elbicikliztem arra, és a felnőtt játszótér tele volt gyerekekkel.

Másnap Reggel

Emlékszem, amikor kis pesti lakásomban egy újfajta ritmusra leltem a gitáron, amit két akkorddal hoztam össze. Minden reggel elővettem, és munka előtt szorgosan gyakoroltam. Aztán hozzá tettem még egy pár akkordot, és kész lett a dal. A szöveg, pedig egy furcsa, keserédes élményből született, a „másnapreggel” érzésből. A dal bekerült a repertoárba, és elkezdte önálló életét.
Mindig nagy örömmel tölt el, ha egy dalom elindul önálló útjára, ilyenkor büszke szülőként integetek neki, egyre kevésbé érzem magaménak, mert a világ része lesz, s csak azt kívánom, hogy sikerrel járjon a küldetésében bármi is legyen az.
A „Másnap reggel” című dalocska igen nagy utat járt be megszületése óta. Emlékszem, amikor megmutattam Adrián barátomnak füvön ücsörögve, és mondta, hogy ez az! Ez nagyon az én dalom.
Majd átvándorolt Bence stúdiójába, ahol olyan díszbe öltözött, amivel egyből bekerült a Jazzy rádió stílusos repertoárjába.

És aztán elhoztam magammal Angliába, és beleszerettek…

Kaja

Az angol tradicionális ételek a köztudat ellenére FINOMAK! Az angol reggeli felér egy jó ebéddel, vagy vacsorával, és igen kellemes olyan gyomornak, amely kora reggel szeret megtelni, nem elégíti ki az „üres kroaszon” úgy, mint a franciákat.. Az angol reggeliben van minden: kolbász, szalonna (szalonna light, ami inkább a füstöltsonkához hasonlatos, és olajat kell tenni alá, hogy megpiruljon), vér (!) ami a magyar hurka megfelelője csak összelapítva, krumplipogácsa, vagy krokett, az elmaradhatatlan paradicsomos bab, grillezett zöldségek (leginkább paradicsom) stb.
Az alábbi kép Zoli verzióját testesíti meg, amelyből hiányzik a sült paradicsom.




Egy igazi angol vasárnapi családi programból nem maradhat ki a Sunday Roast, amely sokszor készül csirkéből, vagy marhaszeletekből, mellette az elmaradhatatlan borsó (az angolok imádják a borsót) és a yorkshire pudding, ami finom, puha sós pite szerűség szósszal („gravy”-vel, amit praktikusan porból gyártanak, csak meleg vizet kell hozzá tenni)



Az angol steak igen jó hírnek örvend, bár nem az én asztalom, vagyis „cup of tea”-m ahogy az angol mondja - a marhahús. Zoli viszont (vérszomjasan) végigkóstolta már minden fajtáját kezdve a Sir Liontól, a Rumpsteaken keresztül a Casserole-ig.

Említésre méltó eledel még a angol pie, ami szintén finom omlós tészta mindenféle jóval megtöltve mint például csirke, gomba, szték. De hovatovább angol nemzeti eledelnek számít az indiai kaja is, amit az indiaiakkal együtt importáltak.


Közös megegyezés szerint az angol gasztronómia a desszertekben is igen élenjáró. A leglepukkantabb puban is olyan csinos kis sütiket hoznak ki, hogy sokszor a mellé kínált mentalevelet sem hagyjuk a tányéron. Kedvenceink a banoffie pie, ami banános fincsiség, a brownie az apple crumble custarddal (ami nem más, mint konzerves vaníliaszósz) vagy fagyival és a sajttorta.

Szempilladajjer

A City College-ban, ahol fodrászkodni tanulunk, van egy beauty department is (és még millió más osztály), ahonnét időnként lenéznek hozzánk a tanulók, és óra közepén megkérdezik, hogy nincs-e kedve valakinek fejmasszázshoz, pedikűrhöz, manikűrhöz, szőrtelenítéshez stb. Ilyenkor aztán az osztály fele eltűnik. Egyik ilyen alkalommal én is eltűntem egy jó kis pedikűrre, ahol megmondták, hogy túl rövid a lábkörmöm, majd jól kifestették pirosra. Az angol nőknél alapkövetelmény a színes lábköröm!
Brightoni életem nem a testi szépségről szól, amikor szélvihar közepette nagykabátban lavírozok a biciklim tetején, orromig lehúzva a sapka, alatta csapzott frizurával, s ha kisüt a nap ugyanez mackónadrágban.
Nehéz dolog szépnek lenni.

De úgy döntöttem, ezen változtatni fogok. Ez a döntés mindig tavasszal születik meg, amikor nem lehetetlen a kivitelezés. Bevállaltam hát egy arckezelést is. A bjúti dipartment olyan hangulatú volt, mint egy kórház, a pácienseket ágyakra fektetik, nyakig betakarják és nagy csönd van. Az én kozmetikusom egy szőke, szeplős néger lány volt :), akinek csak annyit mondtam, bármit, csak hagyjatok aludni. Bekapcsolta a rilax rádiót, és mire felébredtem, szép lettem. Mint kiderült, álmomban bedajjerolták a szempillámat!



Ui:
Szerdánként – suli előtt – Én napot tartok. Ilyenkor szoktam nővé válni, magamat tutujgatni és feltöltődni. Véleményem szerint be kellene vezetni – a nehéz nap mellé - az Én napot is minden nő naptárába.

Megasztár vagy külföld?

A siker, amit legújabban akként szeretek definiálni, hogy „abból élünk, amit szeretünk” mindig is nagyon csalóka tünemény volt.

Magyarországon sokak szerint sikeres voltam, talán én voltam az egyetlen, aki nem egészen így látta a dolgokat. Volt egy remek munkahelyem, cuki főnökkel, és versenyképes fizuval. A családom szemében én voltam a példakép, a családfő, akinek a hibáit mindenki elnézte a „siker” miatt. Én voltam a mintapolgár, még lakáshitelem is volt!

De nehéz volt sikeresnek éreznem magam, amikor a zenéről szólt az életem. És hiába volt meg a „tálentun” és a támogatói kör Nagyanyómmal az élen, aki már rég elmúlt 80 és mindig fáradhatatlanul próbált engem menedzselni, egy idő után úgy éreztem e téren kudarcot vallottam, falnak ütköztem. Pedig igazából csak eljutottam és döntést hoztam annál a sok énekes által ismert keresztútnál, amit úgy hívnak: „megasztár vagy külföld”. E kérdés számomra nem is volt kérdés! :)

Először el akartam menni egy nagy hajóra énekelni. Ez nem jött össze, viszont cserébe kaptam egy produceri felkérést egy amerikai barátomtól, akivel aztán megcsináltunk egy pár dalt, és ezzel el is voltam egy darabig. Aztán mégiscsak lett külföld, mert Anglia több csáppal is húzott vissza magához, így beadtam a derekamat.

Azonban kíváncsian és izgatottan követem otthon maradt honfitársaim sorsát, akik a „megasztár” utat választották, és drukkkolok nekik, hogy ne sértse meg mívész lelküket az a műanyag (sőt műanyag-utánzat) atmoszféra, és maguk módján profitálni tudjanak a nézettségből. A megasztárral kapcsolatban eszembe jutott egy hasonlat: olyasmi, mint nekem volt a KFC-ben dolgozni ittlétem elején; fos, de jobb mint a semmi, és legalább megadja a kezdő lökést. Útájuk, de egyben hálásak is vagyunk érte, és alázattal tűrjük a megaláztatást egy darabig olyanoktól, akiket nem sokra becsülünk. (Ezúton elnézést is kérek azoktól, akik a megasztár zsűrijében tiszteletreméltó tagokat találnak.)Mindezt egy nagyobb és szentebb cél érdekében tesszük, amit már látunk magunk előtt lebegni, még akkor is, ha egyelőre csak mi látjuk...


Ha már itt tartunk, had ajánljam figyelmetekbe Andriskát, aki azóta, hogy utoljára láttam Andrássá cseperedett, és aki felettébb érdemes arra, hogy megismerje az ország. (várjátok ki a klip végét!)

Anyák Napja

Amikor kicsi voltam, és megkérdezték mi leszek, ha nagy leszek, habozás nélkül rávágtam, hogy Anyuka! Azóta már voltam minden: bébiszitter, titkárnő, pénzügyi menedzser, portás, virágárus, énekes, takarítónő, fodrász, festőművész és modell, minden csak éppen anyuka nem. Talán az Angliában eltöltött két és fél év bébiszittelés rémisztett el ettől a felelősségteljes „szakmától”, mert ha jól számolom, egyik hozzám hasonló barátnőmből sem lett anyuka. Én 19 éves voltam akkor, és úgy tűnik idő előtt megtanultam a gyereknevelés csínyját bínját, felelősségeit, és hálát adtam az égnek, hogy a munkaidőm egyszer csak lejárt, és nem kellett az elkényesztetett porontyot „kiszolgálnom”. Még a legjobb bébiszitternek - vagy ahogy minket hívtak: au-pairnek - is sokszor megfordult ilyesmi a fejében.

De az is meglehet, hogy egocentrikus művészi életem halványította el bennem a gyermek iránti vágyat. Vagy a családi háttér, ahova senki sem kívánt még egy „szerencsétlent”. Az is lehet, hogy egyszerűen még mindig nem nőttem fel a feladathoz, vagy mert szeretném még előtte körbeutazni a világot.

Sokan mondjátok, Tök jó, hogy ilyen jól érzed magad, de mikor lesz már gyereked??!!! Mintha gyerek nélkül nem is lenne Nő a nő! És igazatok van! Az anyaság iránti vágyat nem lehet megúszni! Remélem, hamarosan az én lappangó kis vágyam is valósággá válik, de addig is hadd meséljek Nektek az én Édes Anyukámról!

Remélem örömmel fogadod e sorokat Édesanyám!

Emlékszem, amikor oviban, meg iskolában anyukáinknak rajzoltunk anyák napjára. Pufi ujjacskáink között bizonytalanul tekerget a tompa ceruza, és izgalommal gondoltuk ki a versikéket. Tőlem telhető ügyességgel próbáltam az iránta érzett szeretetet és rajongást belevésni a papírba, és ennek megfelelően minél több virággal díszíteni.
Ugyanezt az izgalmat érezem minden anyák napján, most is, 2010-ben! Izgultam, amikor nézegettem a képeslapokat, kiválasztottam a legnagyobbat – mintha a méret számítana - és izgultam akkor is, amikor Zsuzsival versengve írtunk bele kedveskedő szavakat (s mellé az elmaradhatatlan csiricsáré rajzokat).

Karácsonykor Anyu mindig azt monda, hogy az a legszebb ajándék, amit mi csinálunk neki, és a csúnya papírangyalkák minden évben boldogan mosolyogtak rá a fáról. Bármit is alkottam – beleértve az első bili sikerélményt – Anyu mindig nagy örült neki. Ez adott erőt és kitartást ahhoz, hogy nem sikerült teljesen lemondani az álmaimról. Anyu sosem tartott vissza – akkor sem ha túl nagy hülyeség, vagy merészség volt terítéken.

Az én Anyukám képes osztozni a mi boldogságunkban, sokszor el is felejtem, mennyire nehéz az Ő élete. Az is csak néha jut eszembe, hogy mennyire nehéz volt Neked elengedni minket (ide), és milyen nehéz nem mondani ezt. Rengetegen csodálunk és szeretünk optimizmusod miatt! (Jajj már picsogok is)!
Köszönöm Édes Anyácskám, hogy boldog embert neveltél belőlem! Nagyon nagyon szeretlek!!!

Happy DAYS

DAYS

Néha kell egy kis nyugi, szolid életvitel, olyan, amikor nem vedel az ember, hanem elgondolkodik, továbblép, tervez, megváltozik, átértékeli az életét. Ilyenkor sokan tesznek fogadalmat: pl többet mozgok, minden este imádkozom, vagy raknak ki a falakra önserkentő cetliket: pl „ belive that you are a succes” vagy „there is no try you either do i tor dont” és egyéb amerikai gondolatok. Vannak akik titkos naplót írnak ilyenkor, valakik meg még jobban berúgnak és nem csinálnak semmit.
Én követve az angol (nyugati) mintát – amit minden tanfolyamon, vagy bármilyen „tanító jellegű” előadásban és írott anyagban nagy örömmel használnak – egy frappáns és könnyen megjegyezhető „akronímát” gondoltam ki. Az akronímák olyan betűszavak, mint például az A.I.D.A a marketingben: (attention, interest, desire, action), vagy a LASER (Light Amplification by Stimulated Emission of Radiation).
Az én akronímám jelenlegi helyzetem alapos átfontolása után a DAYS lett.
D: diet. figyelni arra, hogy miket eszek (iszok), nem eszek (iszok) túl későn, és megpróbálok nem enni túl sok édességet (naagyon nehéz)
A: art és ambitions: alkotni fogok, és ügyesen marketingolom magam. Jó lenne kis pénzt keresni a művészetből és nem hagyni elkallódni magam a nagy mókuskerékben. És nem ártana esetleg valami értelmes munka után nézni.
Y: yoga, vagyis foglalkozás magammal, testemmel, lelkemmel, masszázs, fordó fürrő, meditálás, öntutujgatás, varázsolás stb.
S: sex, szeretet: odafigyelni a szerettekre, meghallgatni a másik szívét, testét, rendesen összeforrni – nem csak úgy immel ámmal élvezkedni..

Háát kiváncsi vagyok, hogy sikerül e megfogadni saját jótanácsaimat.

Nyitott Házak és Brighton Fringe

Májusban a „mi kis falunk” megnyitja házait az itt Artist Open House-nak hívott fesztivál keretében, ami azt jelenti, hogy a művészemberek saját lakásaikban kiállítást rendeznek, ahova bárki besétálhat, nézelődni, vásárolni, házi sütiket kóstolgatni. De már azért is érdemes felkerekedni, mert lehetőség nyílik bepillantani ezekbe a roppant barátságos és meghitt otthonokba, ahol sokszor a kert is nyitott, és az érdeklődők teázgatnak benne. De nem csak családi házakban van kiállítás, hanem templomokban, kultúrépületekben, pubokban, kávézókban stb is. Brighton és Hove ilyenkor még színesebbé válik. Az Open House időszakban sok zenei és egyéb előadást is elcsíphet a kedves érdeklődő.



Ezzel egyidőben van itt a Brighton Fringe fesztivál is, ami nagyon hasonlatos a pösti fringehez!

Utazás

Amíg Magyarországon laktam, lételemem volt az utazás. Volt olyan évem- amikor jól ment a szekér, voltak egyforintos repjegyek, és még anyával laktam - hogy havonta kiruccantam valamerre. Nem luxusutazások voltak ezek, sokszor azt sem tudtam, hogy s mint lesz, hanem egyszerű hátizsákos kalandtúrák többnyire Európán belül. Néha egyedül indultam útnak, néha magammal csábítottam egy hasonlóan kalandszomjas jóbarátot/barátnőt/testvért. Ezek a felejthetetlen utazások helyre tették a lelkemet, és minden gond nélkül visszataláltam mindennapi életembe, az irodai munkába. Egy idő után azonban ez a kozmopolita élet meghozta gyümölcsét, és már nem tudtam olyan könnyen visszatérni a hétköznapokba, mert szűknek és szürkének éreztem a környezetemet. Kezdtem elveszteni a kapcsolatot a beszürkült várossal és beszűkült emberekkel, úgy éreztem magam, mint Dzsini a palackban, aki folyton ki akar robbanni. Nem tagadom, hogy ezek az utazások voltak az egyik oka annak, hogy kijöttem ide.



Mióta Brightonban élek, ez a megveszekedett utazás vágy alábbhagyott, Magyarországon kívül nem is mentem sehova az elmúlt másfél évben! Nem mondom, hogy nem hiányzik, és nem irigylem vagy repülök lélekben azokkal a barátaimmal és ismerőseimmel, akik helyettem is utaznak. De nem őrülök bele a vágyba, nem érzem azt, hogy ki kell szakadnom a realitásból, a szürkeségből, a szűkségből, mert itt egész egyszerűen nincsenek ilyen jelenségek.

Az utazás szó immáron más értelmezést kapott, leginkább azt, hogy újra láthatom Anyácskámat, Katus testót, a Családot, a Barátaimat, azt hogy ehetek jó kis bablevest, élvezhetem a Balatont és a BKV-t. :)

Lótifuti

Továbbra is imádok futni. Időközben rájöttem, hogy azért, mert nem is futok igazán, hanem inkább táncolok. Észrevettem magamon, hogy néha egészen lassan futok, és közben riszálom magam, vagy furcsán ingok, ahogy a zene diktálja. Megesik, hogy vicces indiántáncokat lejtek, vagy visszafogott tempóban meditálok. A zenei repertoárom mostanság egészen latinos, és arcom csupa mosoly.

Régebben mindig este futottam, mert szerettem félig becsukott szemmel nézni a Holdat, és átadni magam a monoton gyakorlatnak amíg egészen el nem elvarázsolódtam. Szerettem néha kicsit megpihenni a kavicsokon, nyújtózni, jógázni, „imádkozni”, megkérni a Holdat erre arra.

Mostanában a futás inkább a naplemente időszakban történik, amikor még sokan vannak a tengerparton. Ez is nagyon feltölt lelkileg, egyrészt az a pillanat, amikor a hegyről lebaktatva először megpillantom a tengert, aztán amikor meglátom a embereket, az eltűnedező vörös napot, a velem szemben futókat, akikkel egymásra mosolygunk, a kiskutyákat, akik néha a nadrágom szárán lógnak, az időseket, akik legszebb ruhájukban egymás karjába kapaszkodva sétálnak.

Néha órákig is elfutkorászok. Néha olyan, mintha repülnék.

Szórakozás na meg a bulik!

Őszintén szólva nem bulizunk sokat. Talán azért, mert az életünk önmagában is elég szórakoztató, meg pénzünk sem igen akad effélékre.
Emellett én egészen lefáradok a sok élménytől a hét végére, arról nem is beszélve, hogy hétvégén is dolgozom.

No de azért eljárogatunk ide-oda. Vasárnaponként sokszor felülünk egy buszra és meglátogatunk egy közeli városkát vagy falut, mint pl Lewes, amit nem levesnek, hanem luísznak kell ejteni :) . Vagy csak lesétálunk a tengerpartra, ahol betolunk egy jó adag sültkrumplit vagy fagyit.

Szombatonként pedig vagy mi adunk élőzenés partikat, amelyek a főbérlők nagy örömére (főbérlők, akik felettünk laknak) néha hajnalhasadtáig is eltartanak, vagy elsétálunk egy barátunk bulijába, ahol talán kevesebb időt töltünk mint az oda és visszavezető úton, de sokszor a séta a legjobb az egészben.

Megesett, hogy egy belvárosi klubban, pubban, vagy egy erotikus boltban (!) kötöttünk ki bulizás végett, ahol újabb felszínes barátokra tettünk szert. Hétközben pedig szeretünk összejárni hozzánk hasonló szimpatikus fiatal párokkal, akikkel a világ különböző részeiről hozott gasztronómiai élményeket osztjuk meg. Példának okáért a minap magyar vegetáriánus gulyást ettünk skót fagylalt desszerttel, amit jamaikai sütivel dobtunk fel. A társaságban természetesen volt magyar, skót, és egy columbiai is.

Tegnap pedig képzeljétek, egy afrikai házibuliban voltam, ahol kisebb csalódásomra mindenki fehér volt, sőt szőke, mert mint kiderült, a telepes dél-afrikai népek bulija volt, akik ugyanolyan merevek voltak, mint az angolok és csak én táncoltam a jó kis muzsikára.

Brighton egy bolondokháza!

Néha rácsodálkozok, hogy vajon mitől működik ez a város mégis ilyen jól!? Az emberek megbízhatatlanok, az érdek és ösztönök hajtják őket, olyanok, mint az állatok . Színes ruhákban járkálnak, táncikálnak, fütyörésznek az utcán, hajukat szivárványszínűre festik, a szerelmi szabadságot és a művészetet hirdetik. Egyik nap szeretnek, a másik nap már meg sem ismernek, pörögnek „értelmetlen” céljaik felé, mindig csak boldogok.

Tegnap egy igazi bolondot néztünk, ahogy a zöldséges előtt táncolt, és fog nélkül mosolygott. Brighton egy bolondokháza! Talán ezért érzem oly otthonosan itt magam :)

Eugén a megnemértett művész

Eugénnal még ittlétem elején keveredtem barátságba. Szintén zenész.




A hétvégén újra összefutottunk és elpanaszolta, hogy mennyire nem jut egyről a kettőre a zenéjével, és hogy úgy döntött feladja, kész vége! Látjátok, még Brightonban sincs kolbászból a kerítés, és árányból a mikrofon! Eugén (ejtsd Júdzsin) egy roppant tehetséges fickó, az r’n’b világában éldegél, és a világ különböző népeivel gyártja a dalokat az interneten keresztül. Én nagyon szerettem hallgatni őt, és engem is tanítgatott vokálozni – amikor még úgy gondolta alapít egy zenekart. Régen azt hittem, hogy zenekar nélkül nem lehet zenélni. Régen nem is lehetett. De manapság elég egy kompjúter meg némi szabadidő, ami ugyan nem hangzik túl bizalomgerjesztően, de mégiscsak jobb mint a semmi!

Eugén igen jó barátom, ezért most reklámozom őt, ide klikkeljetek ha kíváncsiak vagytok:
guests of nature

Boldog Brighton

Most olvastam, hogy Brighton Anglia legboldogabb városa. A helyi lakosság 94! százaléka vallja magát boldognak, hogy itt lakhat!

Ego restauráció

Ego restauráció

Amikor 2008-ban Thaiföldön jártam, egyik buddhista templomból a másikba keveredve, gyönyörű vidékeken, homokos tengerparton heverészve, arra kellett rádöbbennem, hogy még nem vagyok érett a „megvilásosodásra”. Ez az élet annak való, aki már megszenvedte a magáét, elérte az álmait, vagy van annyira bölcs, hogy el tudja dobni őket. (Nem csoda, hogy annyi angol nyugdíjas lakik arrafelé!)

Hányszor próbáltam már megszabadulni a zene keresztjétől is, és mindentől, amit „személyes küldetésnek” képzelek. De amint látjátok nem sikerült. Mocorog bennem valami, valaki izgága világmegváltó, valószínű ezért keveredtem vissza Angliába.


Mikor idejöttem, egyből kiderült, hogy mívész vagyok. Ezt a helyiek állapították meg, én meg kezdem elhinni nekik. Magyarországon nem lehettem mívész, mert ott mindig az vagy, amiből a számlákat fizeted. Én irodavezető voltam. „Csak akkor lesz belőled zenész, ha máshoz nem értesz, vagy ha van, aki a számlákat fizeti helyetted.” Az a profi zenész, aki hajókon zenél, és abból fizeti a gyerektartást. A zenében nincs család; a zene magánügy, hobbi, vagy anyád szerint zörgés.
Brightonban sem egyszerű a mívész élete, de legalább fel lehet vállalni. Kezdjük ott, hogy itt mindenki mívész. Mindenkinek van ideje alkotni, ha úgy érzi, hogy alkotnia kell. Vannak helyek, ahova kiaggathatja a műveit, vagy kedvére gitározgathat közönségnek anélkül, hogy fél gyakorlóidejét a szervezésre kellene áldoznia. Brighton jó hely arra, hogy ingyen mutogassuk magunkat abban reménykedve, hogy a közönség soraiban ül majd a szoni.
A brightoni zeneiskolában a fiatalokat sztároknak képzik, nem tengődő vendéglátós zenésznek. Fura volt elfogadni azt, hogy itt nem igazán zenélnek hobbiból (nincsenek frusztrált pályát váltott zenészek), hanem az aki egyszer gitárt ragadott, komoly ambíciókkal rendelkezik és hiszis bennük. Ez azért van, mert itt van reális esély a „befutásra”. A zenész egy elfogadott szakma.

Még mindig nehezen ocsúdok fel a tudattól, hogy én is művész vagyok. Még akkor is, ha annyit kerestem a mívészettel amit egy balatoni nyaraláson simán eltapsoltam. Ki tudja, egyszer talán egy tisztességes nyugati vakációra is telik majd belőle. Bencének hála már van zeneanyag, amit nem kell megmagyaráznom, hogy miért lett szar. Brightonnak hála, vannak segítők, akik helyettem is hisznek bennem.
Most az egómat restaurálom, és élvezem ezt az újfajta zsongást.

Minden hétfőn a RÁDIÓban!

Hétfőnként magyar déltől (angol 11-től) a Radio Free Brightonban vezetek műsort magyar nyelven a brightoni életről, aképpen, hogy az itteni magyarokkal beszélgetek.
Sokan jeleztétek, hogy kijönnétek ide hosszabb rövidebb időre, ezért most beletettünk a műsorba egy pár hasznos információt, hogy mire és mivel készüljetek.




A beszélgetések között pedig természetesen zenei munkásságom egy egy gyöngyszemét hallhatjátok! :)

A Rádióhoz a linket itt: Radiofree Brighton és a blog jobb oldalán találjátok.

Bence

Keveset írtam a zenéről mostanában. Talán azért, mert zenefronton is folyton változó a helyzet, nem szerettem volna elkapkodni semmi hírt.
Azt tudjátok, hogy Bencével egy közös albumon dolgozunk, amire én írom a dalokat (meg adom a hangomat), Bence pedig a hangszerelési munkálatokat végzi. Bencével még ezer éve ismerkedtünk össze a jó Bluestanyán, és kisebb szünet után újra felvettük a szálakat, amikor megkért, hogy énekeljek neki egy „Sunny”-t. A Sunny olyan jól sikeredett, hogy eztán én kerestem meg őt, hogy csináljunk még több dalt együtt, és tavaly bele is kezdtünk a munkálatokba.

Bence nem csak a hazai Jazzy rádiótól kapott elismerést, hanem az én internetes jazz barátaim körében is szupersztár lett (U-nam, a francia gitárvirtuóz és Geroge Benson jóbarátja egyenesen le akarta nyúlni tőlem az új albumához). Nem csak technikailag ügyes az én Bencém, hanem – és ami a mi kettőnk munkájában talán még fontosabb – hogy hosszabb instrukciók nélkül is képes megérezni, vagy meghallani azt, ahogy a dalok a fejemben szólnak. Néha egészen beleborzongok és elpirulok attól, ahogy a belelát és beleérez a lelkembe.
nem csoda, hogy a Vétek is lecsapott rá :)

Vulkán

Nagymamám - mint mindig - aggódva hallgatod a híreket! Hogy az "izlandi vulkán feketére festette az eget albionban, és nem kapunk levegőt".


Valóban sokan Angolföldön vagy a világ egy másik részén rekedtek,és kétségbeesetten próbáltak hazakeveredni a vulkáni hamu ellenére is. Lusty néni unokahuga Bangkokban ragadt, ami nem lehetett túl kellemes egy tinilánynak. Rickardo barátunk pedig egy ötcsillagos szállodában orlandóban, diznilendben, ami elsőre jól hangzik, de mi tudjuk, hogy Rickardo útálja mikiegeret. Viki barátosnénk szegény meg kénytelen volt busszal hazazötyögni, mert még a vulkános héten Budapestre kellett érnie.
Mary nénikém szomszédjáék meg kaptak egy extra hetet Tenerifén, de ők egyáltalán nem bánták.

Valóban felfordulás volt itt, és én is aggódva hallgattam a híreket. Viszont - és micsoda meglepő fordulat, hogy éppen a vulkános napokban vettük észre - Zoli szavaival élve - hogy olyan friss a levegő, mint kora reggel a Földközi tenger mellett.

"Tiszta, mintha lágy mentolos cukorkába haraptunk volna, egészen a lábujjunkig beszippantható." Nem tudom mi történt a vulkáni hamuval, de eloszlott mielőtt a mi kis tüdőnkbe került volna. Reméljük nem is jön vissza.