Frida

Okulva az előbb leírtakból, lázasan belevetettem magam az önkifejezésbe, és elkezdtem megint festeni. Már nem is értem, hogy tudtam eddig várni, hiszen a festegetés mindig nagyon boldoggá tesz, és a zenéhez hasonlatos csoda-módon születnek meg a "remekművek" a kezem alatt. Ráadásul, sokkal kevesebb felelősséggel jár, mint a zenélés, hiszen szinte teljes mértékben a Jóisten felügyeli a munkálatokat, ha papírra vetek valamit. Talán azért, mert sosem tanultam ezt, s talán azért is, mert nem számít, hogy mi lesz belőle. Nem kell semmilyen általam vagy mások által megteremtett minőségnek megfelelnem, csak festek, mint egy ősember, a nagy kép előtt térdepelve orromig festékesen.

Zsuzsi hívott, hogy menjünk el Csicseszterbe Frida Khalo kiállításra. Két ötvenes hölggyel, akik a kocsiban ordíttatták a Khalo film zenéjét és közben izgatottan kérdezgettek minket sorsunk felől. Gyönyörű napsütéses idő volt, tökéletes nap egy kirándulásra, és arra, hogy a múzeum kis kertjében kapuccsínó mellett kibeszéljük a szegénysorsú festőnő magánéletét.

A kiállítás is megihletett, és ismét rádöbbentett arra, hogy nem olyan rossz a mi életünk. Érdekes, hogy mennyien irigylik a zseniket, miközben azok csak arra vágytak, hogy normálisak legyenek. A tehetség nem mindig áldás, hanem egyszerű kompenzáció.. Nem az a legfontosabb az életben, hogy végre sikerüljön remekművet alkotnunk, hanem hogy magát az alkotást élvezzük. 

Fura álmok

Mostanában nem alszom túl jól. Pörgök még álmomban is. Gyakran kísértenek a szüleim fura művészien rém-álmokban. De az utolsó sem volt piskóta.

Térdelve hánytam egy night club előtt, és mindenféle dolgok jöttek ki belőlem, mit pl: kisautó, ébresztőóra. Azt hiszem többet kellene kommunikálnom mostanában..

Sej haj!

Ugyan még egy kicsit döcögősen, magam sem hiszem, és még a papírom sem érkezett meg, de akkor is fodrász lettem! Az első vállalkozásaim Brightonra jellemzően cserekereskedelemmel indultak. Hajvágás mikrofon állványért, hajvágás dobolásért (az egyik londoni koncerten), hajvágás fényképezésért vagy masszázsért... Aztán jöttek a hálapénzek, majd tegnap már igazi sikerélményben volt részem. Megcsináltam az első privát melíromat egy ms-es (multiple sclerosis) néninek, ami annyira jól sikerült, hogy az ápolónője is megirigyelte, s az ő haját is levágtam. Talán soha nem volt még ilyen boldog  kuncsaftom, mint ezek ketten - az összes tudományomat egybevéve.

Gyertek el, ha tudtok, mert nagyon készülünk!!! :)

És ami a legfontosabb, lesz pogácsa, sós kifli és linzer!!!!!

Brightoni Zenészek

Elég sok tapasztalatot sikerült szereznem e téren az elmúlt 2 és fél évben, s úgy vélem, ideje megosztanom Veletek a tényeket. A a brightoni zenészek a következő fajokból állnak:

Lelkes tínédzserek a helyi zenesuliból, teli ambícióval és kedvességgel. Sokszor ezek a vékony pattanásos félresöpört hajú kisfiúk vidékről érkeznek, és úgy érzik, hogy ővék a világ. (nem meri senki sem megmondani nekik, az igazságot, hogy a világ kegyetlen, mert a szüleik nagyon sokat fizettek a suliért)

Jellegtelen session zenészek, akik jó pénzért mindent bevállalnak. Általában mindenhol őket lehet látni, legyen az fanki, jazz, vagy rokk. Ezekből vannak énekesek is. 

Afrikai és egyéb színesbőrű kóborló lelkek, akiknek nem számít semmi, csak a zene meg a Jóisten. Úgy élnek, mintha mindig sütne a nap, és mindemellett kedvelik a marihuánát.

Kiábrándult zsenik, akik valaha a popszakma csúcsán dolgoztak, de rájöttek, hogy az egésznek semmi köze a  zenéhez, és most drogok hatása alatt pazarolják el zsenialitásukat valamilyen gitárboltban vagy az utcán.


A tinizenekaromat most az utolsó két kategória vegyületével bővítettem ki. Meglátjuk mit hoz a nagy nap!

Me and My Sisters :)

Idén is eljött hozzánk Katus tesó látogatóba, ilyenkor mindig úgy érzem, hogy én is nyaralok. Jó sok remek programot találtunk ki magunknak, pl zenés házibulival indítottunk, mert rájöttünk, hogy minket s a barátainkat összetéve pont egy zenekart alkotunk. (Zozi gitározott, Laci basszerozott, Rikárdó dobolt mi pedig énekeltünk).

"We are Family"  (Pinczés László képe)

Eztán Katussal felmentünk Londonban énekelni Marta Mariával, aki egy csuda aranyos metálénekes lány, mellesleg ő rendelkezik a világon a legnagyobb hangterjedelemmel a Guiness Rekordok Könyve szerint. (Kár, hogy a koncertünkről lemaradtak a barátaink, de legalább újra együtt voltunk a színpadon, és dalolás után jókat koccintottunk a pubban a barátainkkal, akik lemaradtak rólunk.)

Katussal énekeltük a Brunswick jazz pubban is, ahol mellesleg nagyon finom büdös cidert lehet kapni. Annak, aki még nem tudja: a cider egy frissítő alkoholos ital, hangulatában a sörhöz hasonlít, de almabornak hívják magyarul.

Katussal tündöklünk a színpadon - (File Gabi képe)

És voltunk Rottingdeanben is, hogy megnézzük egyik barátunk zenekarát. Nos a kirándulás a következőképpen alakult.

Felpattantunk egy buszra (a Brighton stationnél 2 fonttért lehet kapni napijegyet, ami elvisz jó messzire), és minket is elvitt jó messzire, nem egészen oda, ahova terveztük. Így hát sétáltunk egy nagyot a tengerparton esőben. Mikor Rottingdeanbe értünk kiderült, hogy a barátunk Olaszországban nyaral - de szerencsére a zenekar azért játszott. Elmentünk hát megnézni őket a helyi pubban, ahol addigra már a környék összes lúzere összegyűlt ez alkalomból. Kicsit féltünk, és szépen elvonultunk a sarokba, és úgy terveztük, hogy addig iszunk, amíg hozzájuk nem idomulunk.

A koncert első részében mindenki a bárpultot vagy egymást támasztotta. De szünet után aztán megtört a jég. A banda, akik általában jók, de aznap este nem volt az - Paul McCartney Band on The Run-jával kezdte meg a második kört, amit még sosem hallott azelőtt a világ ilyen zenekar feldolgozásában. Valószínű, hogy éppen ezét pattant fel mindegyik a pult támasztásból és kezdett el ugrálni tánc gyanánt hirtelen. A társaság átlag életkora 50 körül lehetett, azért csak 50, mert a helyi tréningruhás fiatalok is becsatlakoztak. Nagyon jól sikerült mulatság volt, még engem is megpörgetett a Zozi.

Drága Katus nagyon hiányzol, gyere máskor is!

És itt is van! :)))

A "hogyan készült" filmet is érdemes megnézni. Szerintem egész vicces lett :)
A videoklippért hatalmas köszönet Tóth Daninak, Rolinak és Shanilának, akiket a lenti filmben megismerhettek

Új videoklip

El is felejtettem említeni, hogy július 4-én, hétfőn mutatjuk be a Happy Song új videoklipjét.

Boldog Szülinapot Apus!

Talán az egyik leglenyűgözőbb különbség az angol és magyar mentalitás között az, hogy míg otthon folyton azt hallgattam, hogy miért nem lehetek sikeres, itt még a legelborultabb vagy legírrálisabb tervemnek is vannak támogatói. 

Ezért viselkedek úgy, mint a csodalámpából kiszabadult Dzsinni, s vagyok képtelen meglátni a korlátaimat. Persze sokszor visszhangzik még bennem saját kishitűségem - amit Magyarországon neveltek belém - és sokszor megtorpanok, de mégis minden nap új erővel folytatom ennek a kitágult világnak a megismerését. (...)

Érdekes, hogy még a legnegatívabb angliai magyarban is megszületett valami ilyesmi, ezért ragaszkodik Angliához akkor is, ha folyton panaszkodik. Mert legalább azt tudja, hogy ha sokat dolgozik, akkor sok pénze lesz, és nem feleslegesen gürcöl.

Én is minden nap kapok olyan impulzust, bíztatást, amivel értelmet nyer ez a furcsa kis élet. És egyre többen vagyunk, akik keresgéljük egymást ebben a kitágult világban. Talán mert még egy kicsit meg vagyunk szeppenve tőle.

Amszterdam II. rész

Szóval ott tartottam, hogy mágikus muffin.

Egy nagyon kellemes coffeeshopban fogyasztottuk el - kettőnk között megfelezve Zozival az egy embernek való adagot. Nekem a muffin is nagyon ízlett - finom csokis volt - és a hely is nagyon tetszett. Olyan volt, mint egy varázsbarlang és egy budapesti teázó keveréke. Titkon arra számítottam, hogy kitágul majd a tudatom, és minden harapással bölcs megvilágosodást fogok magamba táplálni.

"kávézó" mézillatú gyertyákkal

Ehelyett azonban egyszer csak azon vettem észre magam, hogy órák óta üldögélünk egy mexiókói étteremben.  Olyan volt, mintha percenként álmomból ébredtem volna, és mindig meg kellett kérdeznem, hogy amit mondtam, tényleg kimondtam-e, vagy csak álmodtam. Ezért elég gyakran ismételtem magam. Éppen ahogy Drew Barrymore  újra és újra rácsodálkozott Adam Sandlerre az 50 első randi című  filmben, én is percenként ébredtem rá a valóságra. Csak az én esetemben, akkor sem tűnt valóságosnak, hogy felébredtem, hanem olyan volt, mint azok az álmok, amikből mindig csak egy újabb álomba ébredünk. Ettől pesze rámtört a paranoia és úgy éreztem magam, mint egy bolond, akit senki sem ért meg.

lássuk be, hogy az étterem dekorációja sem segítette a tisztánlátást

No aztán meg jött a "nagyothallás", amivel egy tőlem távoli beszélgetést tudtam követni kristálytisztán. De lehet, hogy csak képzeltem. Habár sokan megerősítettek, hogy ők is hallották, hogy magyarul szaval valaki mögöttünk,  az ő szavahihetőségüket is befolyásolta a csokis muffin. És mindeközben megállt az idő. Mentünk ide, mentünk oda, folyton csak elaludtam-felébredtem, és vártam a tisztulást. Szerencsére jó kezekben voltam, akik ügyesen elnavigáltak rémálmaim közepette, de az tuti, hogy soha többet nem eszek ilyet. És Ti se tegyetek ilyet kedves olvasók!! :)