Egy pár hete bevállaltam még egy önkéntes munkát, mégpedig a Brighton Fashion Week lebonyolításában. Én lettem az egyik személyi asszisztense az igazgató asszonynak, és a MEGOSZ-ban szerzett roppant sokoldalú adminisztrációs és pénzügyi tapasztalataimat hasznosítom éppen . Egyrészt azért jött az ötlet, hátha sikerül bekerülnöm így a divatkörökbe, mint leendő fodrász-stylist, másrészt pedig jó ha megtudok egyet s mást ezekről a szervezkedésekről, ha már az életem egy óriási szervezkedés halmazzá vált.
Igen sokat tanulok a bagófüstbe burkolt, dizájnos emberektől, akik hatalmas lelkesedéssel, és minimális szaktudással képesek belevágni a bizniszbe. Legnagyobb tanulság talán az egyelőre, hogy megint csak saját kishitűségemmel néztem szembe, mikor láttam, hogy agyilag zokni, szétszívott fejű művészlelkek sikeres vállalkozásokat hoznak létre csupán azért, mert lelkesek és elhivatottak az ügyért.
Roppant sokat dolgoznak, hajnaltól hajnalig pörögnek, és minden „agyzokniságuk” ellenére nagyon tisztelem őket. Kíváncsian várom, hogy hogy sikeredik majd az esemény.
Nem egyszerű dolog az angolokkal mély és tartós barátságot összehozni. Mert vagy mély lesz, vagy tartós. Alapvetően monogám vagyok, kevés de igazi barátnős-típus, szívet-lelket odaadós, a barátságért meghalós. Talán egy kicsit túlzásba is viszem az érzelmeket, főleg a húgaim irányába, akik a legjobb barátnőim. A családon kívül az igazi barátok hiányoznak a legjobban, az abbahagyhatatlan paplan alatti beszélgetések, a gyertyafényes borozgatások, a sírós-nevetős lelkizések, a spontán táncikálások, a megpukkádásig nevetgélések. Nehéz elfogadni, hogy ezek az idők elmúltak. Felnőttünk, szétnőttünk. De ha van időnk egymásra, újra összenövünk. Az igazi barátság nem múlik el.
Az angolok barátsága az ital függvényében változik. Az angolok nők a világ legjobb tánc- és karaoke-partnerei, a világ legmélyebb érzésű barátnői, ha berúgnak. Nincs még egy olyan nagylelkű, és hatalmas szívű nép, mint a részeg angol. De ha a tűz reggelre kihuny, csak egy kis másnapos szikra kókadozik a hamu-halom tetején. Maradunk haverok, vagy üzlettársak, egészen a következő mulatságig.
Sokszor érzem úgy, amikor magyar lánnyal találkozom, hogy neki is hiányzik a mélyebb barátkozás. Romantikusan fogalmazva ; ugyanazt a vágyat látom a szemeiben. Ezért gyorsan összejövünk, barátkozunk, beleugrunk egymás lelkébe, megpróbáljuk pótolni az otthoniakat. De nehéz egy pillanat alatt gyerekkori jó barátokká válni, bármennyire is szeretnénk.
Egyik nap kaptam egy e-mailt a "Busking Cancer Uk"-tól hogy szeretnék, ha én lennék a jótékonysági utcazenélők a brightoni nagykövete. Aki nem olvasta az előző bolgot, annak dióhéjban:
Tavaly az Angol Rákkutatási alapítvány keretében részt vettem az úgy nevezett „utcazenészek a rákosokért” című jótékonykodásban. A nyitó buli Londonban volt, ahol találkoztam többek között Rod Stewarttal, a szervezkedés patrónusával és néhány szimpatikus zenésszel és szervezővel az alapítványtól. Kitaláltam, hogy Brightonban megszervezek egy nagyobb lélegzetvételű utcazenész partit, és összeraktunk a tengerparton egy klassz kis „színpadot” ahol bárki felléphetett.
Két óra múlva már jöttek is az önkormányzattól, hogy távozzunk a helyszínről, mert a szomszédok panaszkodtak, de azért így is sikerült jó pár fontot összekalapozni. Ennek hatására történhetett az, hogy engem választottak a helyi nagykövetnek, ami igen megtisztelő feladat.
Az idei első bulink Május 8-án lesz. Majd tudósítok róla.
Mióta kijöttem Angliába, úgy tűnik én is egyfolytában előző életem traumáit dolgozom fel. Amíg otthon voltam, észre sem vettem, hogy mennyien megbántottak. Mondhatni jól bírtam a gyűrődést. De most olyan, mintha új párkapcsolatba kerültem volna. Akkor jössz rá az előző hibáira igazán, amikor úgy érzed, hogy ebben az új és friss kapcsolatban bizonyos dolgok sokkal gördülékenyebben mennek. Megszoksz valami rosszat, de aztán rájössz, hogy ez nem törvényszerű, nem is benned van a hiba. Az egyik ilyen hiba otthon az volt, hogy úgy éreztem sokan provokáltak. Magyarország egy pimasz és provokatív kantri. Ha van valami új ötleted – bohókás terved – akkor egyből jönnek a kérdések, hitetlenkedő megjegyzések és egyéb pimaszságok. Minden új ötlettel fallal kerülsz szembe, keményen meg kell birkóznod a fogadtatással. Itt ilyen nincsen. Ha kitalálsz valamit, az angolok automatikusan bíztatnak. Még akkor is, ha nem gondolják komolyan. Így szokták meg. Nem csodálom, hogy sok magyar feltaláló külföldön lett sikeres. (szinte mindenki külföldön lett sikeres). Magamon látom a változást, azzal, ahogy Zsuzsimunci naponta változó üzleti terveihez állok például. Otthon kinevettük. Most meg folyton bíztatom. Sokan bíztatjuk. Egy egész ország bíztatja.
A másik furcsaság, nehéz szavakba önteni, de megpróbálom. Nevezzük „rendszernek”. Úgy éreztem Magyarországon, mintha a levegőben lenne egy rendszer nevű magasságos és tekintélyes szellem, akihez olyan kiszolgáltatottan ragaszkodnak az emberek, mint gonosz szülejéhez a kisgyerek. Foghatjuk akár az átkosból visszamaradt mentalitásra. Tisztára emlékszem a rendszerváltásra. Egyik napról a másikra valami új lett a levegőben, a felnőttek izgatottan sustorogtak, a tanárok megengedték, hogy puskázzunk orosz vizsgán. Szabadság! Megnyíltak a kapuk, mehettünk külföldre, a lehetőségek csak úgy hemzsegtek körülöttünk, azt sem tudtuk hova kapjunk. De úgy tűnik, szüleink nem voltak érettek erre a hirtelen váltásra, mert a szabadságban elvesztették a biztonságukat. Egy idő után visszakívánták a „gonosz apát”, mert kicsik voltak még, a világ meg hatalmas lett. Ez a gonosz apa lett a „rendszer”. Ezt csak azért írtam le, mert itt nincs „rendszer”. Ha kérdezek valakitől valamit, nem küldd el mondván, hogy a rendszer miatt nem tud válaszolni. A magasságos szellem köztünk van, meg lehet keresni, vagy levelet írni neki, vagy mi magunk vagyunk azok. Nem egy mítosz, akit azért találtunk ki, hogy ne kelljen segíteni egymásnak.
Higgyétek el nagyon nehéz megszokni ezt az újfajta életet. Mint amikor egy új kapcsolatban nehéz megszokni, hogy a másik nem bánt. Vigyázni kell, hogy ne védekezzek automatikusan, ne legyek agresszívan kishitű és ne csesszek el jó kis lehetőségeket emiatt. Nehéz megszokni azt is, hogy a kezemben van az életem, bárhova bekopogtatok, vip lettem! Nem kell folyton magammal hordoznom egy megkeseredett és kishitű nemzet béklyóit.
A legutóbbi fodrászóra is érdekes volt. Egy hölgyet kaptam, akinek szőke boszorkány frizurája volt, mondhatni torzonborz. Egyik osztálytársam festette be, és én voltam a öblögető-lány. Mikor a mosdóban öblítgettem a fejét, megkérdeztem tőle, hogy mi a szakmája. Rávágta, hogy terapeuta, előző életek traumáit segít feldolgozni az embereknek. Épp olyan tárgyilagossággal mesélt a munkájáról, mint ahogy én mesélhetnék Nektek a hajvágásról. Elmondta miként hordozzuk előző életünket és halálunkat magunkkal, hogy miként választjuk ki a családunkat, hogy miként reinkarnálódunk újra és újra, amíg rá nem találunk a bölcsességre hogy végképp megnyugodjunk. Ilyenkor nem tudok se pro se kontra lenni. Senki sem tudja biztosan, hogy honnét jöttünk és hova megyünk, ha bevégeztük itt a földön, ezért kell egy megnyugtató sztori. Ahány „vallás”, annyi sztori. Csak hogy ne féljünk a bizonytalanságtól. Én még mindig nem tudok állást foglalni. A sztorik mind olyan hihetetlenek, meg sokszor hibáznak, de ha belegondolunk az élet maga olyan csodálatos, miért ne lehetne az életen kívül is az?! (Számomra nincs annál hihetetlenebb, és megdöbbentőbb csoda, mint hogy egy gusztustalan nyálkás váladékból származunk mind. Még Einstein is.)
Folyton úgy érzem, hogy csak egy hajszálnyira vagyok a megoldástól: amikor végre megértem hogy honnét születünk és hova halunk. Épp úgy, mint amikor nem jut eszünkbe egy szó vagy egy színész neve. Egyre közelebb kerülök a megoldáshoz, tizennégy módon megközelítem a képletet, csak a végén sosem jövök rá. A Teremtő sok mindennel megajándékozott minket, de olyan érzékszervet nem adott nekünk, amivel ezt az élet halál témát fel tudjuk dolgozni.
Megtörtént életem első fizetős kliens hajvágása a suliban! (Eddig Zsuzsin gyakoroltam, akinek ugyebár nem nagyon lehet elrontani a haját) Ráfért már a kényeztetés a kissé lerobbant, törékeny alkatú és hajú spanyol csajszira. Szeretem a kihívásokat, és szeretem azt a hangulatot, amikor látom valakin, hogy „készen áll”! Amikor kilép a nihilből vagy csak a hétköznapi tekerésből, lazít, újra nővé akar válni, átadja magát egy „szakembernek”, egy másik embernek, aki elkényezteti vagy segít rajta. Amikor ezelőtt eljártam fodrászhoz (kb félévente egyszer), valahogy így éltem meg. De sajnos sokszor kerültem olyan kezek közé, akik már elfeledték e pillanat fontosságát, csak rutinból nyírtak, éppen csak a végéből, közben saját magukról beszélve.
Az én spanyol lánykám a kezdők lelkesedéséből és figyelméből kapott eleget, és olyan boldogan távozott bubifrizurájával a majdnem két órán keresztül tartó tortúra után, hogy én még ilyen boldog embert talán nem is láttam.
Brighton - köszönhetően vonzó külsejének, bohémságának, kellemes földrajzi (tenger!) és gazdasági (kb egy óra alatt be lehet jutni London belvárosába vonattal) elhelyezkedésének - igen színes populációval rendelkezik.
Először is itt élnek brightoni születésű patrióták. Ők nincsenek sokan, és épp olyanok, mint a franciák; csak itt szeretnek lenni, és büszkék arra, hogy nem járnak el máshova. Én kedvelem őket, mert mindenkit kedvelek, aki boldog – és boldog ott ahol él. Vannak a másik városból vagy faluból ide költözött angolok, akik szintén imádnak itt lakni, és hozzám hasonlóan hosszú percekig képesek Brightont magasztalni. Még nem találkoztam olyan brightoni angollal, aki ne szeretné Brightont.
Társadalmilag is színes a lakosság. Brighton – az egyszerűség kedvéért - „Brighton Hove City” egyik town-ja. („Brighton-Hove City” egyébként több townból és village-ből áll).
A lényeg az, hogy az elmélet szerint Brightonban laknak a szegényebb, munkás, tanuló vagy műfészfélék, a Hove részen pedig az árisztokrácia. Kicsit olyan mint otthon Pest és Buda; csak itt nincs folyó a közepén. Sok „celebrity” is lakik errefelé, akiket nem ismerek fel, mert nem nézek tévét, vagy mert pont úgy néznek ki mint a többi napszemüveg mögé bújt napozó túrista: Peter André meg a fura ex-neje Katie Price, Heather Mills (szintén fura ex nej), Gary Moore, Fat Boy Slim úr, Nick Cave és egy rakás nyugdíjas rocksztár lakik itt akkel már biztos együtt borozgattunk. Brightonban (Angliában) egyébként minden második ember személyesen ismer vagy ismert valamilyen nagy zenekart, mint pl a Beatlest, vagy ismer valakit, akinek ismerte őket. A főbérlőnknek például a nagybátyja volt az egyik hangosító a Beatles koncerteken, egy másik ismerős pedig az a biztonsági ember volt, aki feldobálta őket a színpadra. (állítólag nem volt mindig lépcső) A főbérlőnk is zenész volt, és híres ember, de még nem sikerült megtalálnom a google-val. A múltkor meg orosz barátnőnk, Sznyeska egy németül beszélő lepukkant túristáról tudta meg, hogy ő volt a Skorpions dobosa. Sok ismert zenész jön ide élni, zenélni, és vagy tanítani a helyi zenesuliban.
De nem csak zenészek, hanem sok egyéb művészember és színész lakik itt. Sőt maga az angol miniszter elnök is ellátogatott hozzánk a minap. Természetesen a Hiltonban szállt meg. Zsuzsi előttünk is rejtegette ezt az államtitkot egy darabig, olyan szigorúan kezelték a politikusok érkezését.
No de soroljuk tovább: Itt laknak a messziről idevándorolt olyan külföldiek is, mint indiaiak, pakisztánok, szudániak, arabok, törökök akik csak a munkának élnek. Ők is kedvelik Brightont, de nem igazán tudják élvezni, mert napi 21 órát dolgoznak: nappal a „newsagent store”ban, (ami olyan butik ahol lehet szendvicset kapni, bélyeget, újságokat, tampont is és néha csencselt lengyel cigarettát is). Este pedig természetesen a saját nemzeti ételeiket kínáló étteremben nyomják.
Velünk élnek a spanyol, olasz és egyéb nyugat-európai diákok, meg azok az európán kívüli diákok – pl sok dél-amerikai - akik szintén jól érzik itt magukat, csak fáznak.
És végül, de nem utolsó sorban itt vagyunk mi is, a kelet-közép európai munkásosztály: a folyton dolgozó és panaszkodó magyar, lengyel, szlovák, cseh, urkán litván népek. Ezek a népek unalmas kis falujuk után siránkoznak sokat, nem barátkoznak a helyiekkel, és bánatukban menő cuccokat vásárolnak.
Én nagyon igyekszek angol lenni. De nehéz, mert manapság - az EU csatlakozás óta - már egyből vágják, hogy külföldi vagyok. 10 éve még órákig képes voltam úgy társalogni az angolokkal, hogy valami ismeretlen brit vidékről érkezőnek hittek, vagy ausztrálnak. Most már elég egy „hi!”, és lebuktam.
De, ha már így alakul, büszkén vállalom magyarságomat, és minden lehetőségnél igyekszem bővíteni a tudásukat a következőképpen: - Köszönöm! Egészségedre! - Nem, mi a magyarok nem értjük a lengyeleket. A magyar nagyon különleges nyelv, mi sem tudjuk pontosan az eredetét, mert a Finneket sem értjük! (na jó, a kurvát értjük) - Nem puszkasz, Puskás! - 2004 óta Eu tagállam vagyunk és vannak nálunk is utak! - Budapest nagyon szép város, feltétlenül látogassátok meg! - Sajnos nem ismerem őt. Nem ismerek minden magyart a világon! - Nálunk bibi, már volt választás!
Szeretem Londont: jó néha elveszni benne, bóklászni nagy modern épületei között, parkjaiban sárga nárciszokat fényképezni, a Temze partján romantikusan andalogni, újra kicsi vidéki lánynak lenni. A héten nem volt suli (úgynevezett half therm volt) ezért úgy gondoltam jó lenne megint felnézni a nagyvárosba. A kirándulást biciklivel terveztem, vagyis a vonatra felpakoltam az én drága drótszamaramat, hátizsákomat pedig fényképezőgéppel és némi aprópénzzel tömtem meg. A drótszamarat kikötöttem, én pedig behúzódtam egy eldugottabb kabinba, ahol egy raszta hajú lányka gubbasztott hozzám hasonlóan. Egy gitár hevert előtte az asztalon. Szokásomhoz híven próbáltam aludni egy kicsit – rossz beidegződés hogy mindig szundíthatnékom van, ha elringat valamilyen jármű. (Emlékszem, amikor Karancslappajtőről mentünk fel Budapestre, és csak akkor ébredeztem, amikor a Szentendrei út jellegzetes sárga fényeit megláttam. Ismerős, ismerős! - kiabáltunk ekkor. Ugye Anyu?) A lányka pedig gitározgatni kezdett, és nagy meglepetésemre szép mollos melódiákat játszott - nem bobmarlit. Olyan szép volt, hogy muszáj volt felébrednem és dumálni vele. Kiderült, hogy éppen Brightont búcsúztatta mert dél-Afrikába utazott. A lányka egyébként Ausztrál volt. Könnyeivel küszködött, amikor mesélte, hogy egy nagy szerelmet hagyott hátra éppen, egy angol énekes lánykát (akivel Indiában találkozott). A Brightonban elsajátított természetes kedvességgel kezeltem az információt, hogy ez a szép kis teremtés is a saját neméhez vonzódik. Brightonban meg kell tanulni az elfogadást, még akkor sem illik elpirulni ha egy óriási, rózsaszínbe öltözött transzvesztita szólít le minket hirtelen.
Sokat beszélgettünk a zenéről, az utazásról, Brightonról, aztán elbúcsúztunk és én megérkeztem Londonba. A londoni Viktória pályaudvarra, ami minden megérkezéssel az annó pompás modern és izgalmas hangulatból a jó öreg nyugatira kezd hasonlítani, ahonnét jó mielőbb eliszkolni. Én is így tettem, és az első útra rávetettem magam amin volt bicikli jel. Elindultam nem tudtam merre. Így jutottam el a Battersea parkba, majd végigkerekeztem a Temze partján, olyan helyeket fedeztem fel, amihez eddig gyalogolni lusta lettem volna, a busz meg nem ért el.. Megújúlt szenvedéllyel fényképeztem a már százszor lefényképezett tájakat, próbáltam nem elütni a turistákat, és közben vigyázni arra is, hogy engem se üssenek el a taxik.
Útközben betértem egy kávézóba, hogy benyomjak egy adag jól megérdemelt jeges koffeint. A kiszolgáló egy kigyúrt, lebarnult helyes, de egyszerű arcú fiúcska volt, egyből sejtettem, hogy honfitárs, és a jól ismert rigóutcás akcentus után már tudtam is. Mintha csak erre a pillanatra várt volna egész nap, mert egyből elzúdított panaszhalommal miután barátkozósan megkérdeztem tőle, hogy hogy érzi magát itt: "Hát baze én nem szeretem ezt a kozmopolita várost, nagy, és nincs időm semmire, vásárolni nem tudok elmenni, se szoliba. Nem kellett volna kijönnöm, már itt vagyok egy hete, és nem találok munkát a szakmámban. Otthon Debrecenben sikeres voltam; csippendél!
Több órás tekergésem során ellátogattam a Buckingham Palota környékére a St James Parkba is, ahol már beindult a vidám kacsa- és mókusélet. Tekertem főütakon, és szép kis utcákban, folyóparton és réteken. Lassan rám esteledett, Zoli feljött hozzám munka után, és még sétáltunk együtt egy nagyot. Szeretem Londont: jó néha elveszni benne, bóklászni nagy modern épületei között, parkjaiban sárga nárciszokat fényképezni, a Temze partján romantikusan andalogni, újra kicsi vidéki lánynak lenni. De lehet, hogy öregszem, mert úgy érzem, mindig az a legjobb rész, amikor álmosan, fáradtan visszatérünk a mi kis falunkba, Brightonba.
Sokszor eszembe jut az az este, amikor a lányokkal (szintén „Beatles magból”) egyik „gyerekszobai" kaland által megismertük az együttes zeneművelés élményét. Attól kezdve mindnyájan másképp kezdtük hallgatni a zenét. Kicsit olyan volt, mint a szüzesség elvesztése, megismertük a „kulisszatitkokat” és ami még fontosabb, ráébredtünk arra, hogy mi is képesek vagyunk együtt csodát teremteni. Bele kerültünk egy új, varázslatos hang és energiavilágba, ami addig semmihez sem volt fogható. Igaz hogy csak három akkord volt és néhol hamiskás, de akkor is igazi dalokat adtunk elő. A mi dalainkat.
Talán ez a csoda élmény kezdett el hiányozni a rutinos zenélésből. Vagy mindenből, amit már megszoktam a magyar életemben. Talán már túl sokat tudtam, és egyre kevésbé vettem észre a mindennapi kis csodákat, a „nevetgélő néniket”. Amikor a zene arról kezdett szólni, hogy hány fogyasztó vendéget hozunk, vagy hogy mennyire profi a produkció, milyen cuccban vagyunk, és hogy kiket ismerünk, nagyon vágytam visszatérni ebbe a kis varázs-gyerekszobába.
Részben ebből az indíttatásból alakult meg az Instant Groove zenekar. Katus húgom lett az énekesnő, én a ritmusgitáros, csatlakozott hozzánk Talmayer Gábor barát dobolni, aki akkor vette meg élete első dobszerkóját s kezdett el tanulgatni rajta. (Szeretem azt hinni, hogy a tőlünk kapott motívumos dobverők inspirálták őt erre a nagy lépésre.) és Gombos Zoli lett a basszusgitáros. Zolival egy osztályba jártunk gimiben, ő nálunk sokkal rutinosabb róka volt a hangszerén, de szintén első bálozónak számított színpad tekintetében. A zenekar villámgyorsan közönség elé lépett, nem kisebb népek előtt, mint az ERSTE bank dolgozói :) – majd itt-ott (vidéken is) felléptünk főleg baráti közönség előtt. Az eredetileg természetesen Beatles feldolgozásokra tervezett repertoár egyre merészebb dalokkal bővült, miután zenekari taggá vált egy másik gitáros is, egy másik Zoli; a Lepenye Zoli, aki szólózáshoz is értett.
A Próbahely Stúdiónak köszönhetően a zenekar szorgos gyakorlás után összejött, hogy felvegyük Zsombit, azaz a Hétvégi Zsombor című dalunkat. Zsombihoz készült egy videó is, amit búcsúzásomra kaptam Gábortól. Ha megmutatom itt a barátaimnak, mindig azt kérdezik tőlem: „És nem fájt a szíved otthagyni ezeket az aranyos embereket?!"
A válasz is mindig ugyanaz: „Dehogynem!!!”
A zenekar jelenlegi felállása (rendhagyóan az új tagokkal kezdem): Harmadik Zoli, azaz Szántó Zoltán, Talmayer Nóri, Veres Mátyás, Henter Katus, Gombos Zoltán és Talmayer Gábor. Koncertekkel és egyebekkel kapcsolatban javaslom keressétek meg őket a májszépeszen: www.myspace.com/instantgroovehun a májmuzikon: www.mymusic.hu/instantgroove és/vagy az iwiwen!
Mindenem megvan: tenger, friss levegő, zene, szerelem, tavasz, egészség, szeretethegyek, boldogság, barátok, család, ambíciók és remény. Időnként még ihlet is.
Miért van az mégis, hogy úgy érzem, ez sem elég? Miért keserít el néha, hogy nincs pénzem? Miért bánt, hogy úgy érzem, talán sosem tekerek ki ebből a biciklizős nincstelen hippi életből? Mintha én „átkoztam” volna magamra ezt az életformát, nehogy véletlenül normális legyek! Miért félek annyira a pénztől??
Sosem tudtam igazán izgalomba jönni a meggazdagodás gondolatától, nem álmodoztam lottó ötösről és hirtelen örökölt milliókról. Azt sem bánom, ha levetett cuccokban flangálok és kinevetik a mobiltelefonomat. De azt egyre nehezebben viselem, hogy kölcsönökből élek, meghívatom magam, nem tudok kirúgni a hámból vagy utazgatni.
Azt mondják az amerikai agymosó könyvek és filmek, meg a life-coachok, hogy Te vonzod be az életedbe, amit nagyon szeretnél. Hát bizony nagyon jól jönne most pár ezer font. De miért nem tudom ezt eléggé akarni?
Azért, mert úgy vélem, hogy a pénz utáni futkorászás szánalmas, a munka meg büdös... Az emberek tízen-órákat dolgoznak a pénzért, önfeláldoznak, belebetegednek vagy belehalnak. Vagy egyszerűen hülye sznobok lesznek akik képtelenek az apró dolgoknak örülni. Ha végre meglesz a pénzük olyan dolgokat vesznek, amiket nem is mernek használni vagy megosztani másokkal, mert túl sokba kerültek. Mégis muszáj volt megvenni mert az ad nekik státuszt, és ami még szánalmasabb; biztonságot. Ettől kezdve még jobban félnek hogy elveszik eltörik ellopják tőlük . A pénzhajhász emberek elveszítik a céljakat is, mert a pénz válik azzá. Nem marad eszköz többé, ahogy annak lennie kéne – mert sosincs elég belőle.
A brightoni magyarok nagy része is csak a pénzt keresi és találja meg itt. Pedig sokkal több csodát rejteget ez a város, mint egy nagyvonalú minimálbér. Idegesek, folyton panaszkodnak, akkor bezzeg örülnek, ha a tk maxban találnak olcsón eredeti guccsi napszemüveget. Tegnap olvastam egy cikket egy olyan emberről, aki attól lett depressziós (aztán meg is halt) hogy ötöse lett a lottón. Látjátok, ezért nem futok én a pénz után! :)
Pedig a pénz mást is tud: magabiztossá és nagylelkűvé tehet, segít a céljaink megvalósításában. A pénz nem csak tárgyak, a pénzből lehet utazni, Anyut látogatni, mulatni, fogat csináltatni, szépséget és önbizalmat venni. A pénz jobb emberré is tehet, mert meg lehet osztani! Ezentúl sem futok a pénz után, de ígérem annyit megteszek hogy nem zárkózok be előle hátha azt is bevonzom az életembe. És az semmibe sem kerül :)
Úgy kerültem a mosodába, hogy Mína a tulajdonos egyik alkalommal, amikor Benő cuccaiért mentem be, megkérdezte tőlem, hogy nincs-e kedvem dolgozni nála. Mert éppen olyan becsületes képű lányt keresett, mint amilyen én vagyok. Mondtam hogy igen – miért is ne. (Úgyis akkor rúgtak ki a kebabos pincérnő állásomból). A Mína név – annak ellenére hogy szudáni – úgy vélem igazából az angol „mean” szóból ered, ami szabadfordításban annyit jelent hogy smucig. Mína ugyanis minimál bér alatt fizet kézbe, cserébe tökéletes munkát vár el tőlem. Ha rosszul adom meg az árat a kuncsaftnak, akkor a különbséget levonja a fizetésemből, és minden nap elmondja, hogy milyen rosszul megy a bolt. Mína tanító volt Szudánban, és végtelem türelemmel mesélt nekem a tisztítógépek működéséről, a nadrágok vasalásáról, az ingek hajtogatásáról. Ennek ellenére szerinte még mindig lassú vagyok, ami szintén nem jó a boltnak.
Mínának nagy családja van, megismertem a nála sokkal fiatalabb és szebb asszonyát, és az összes testvérét, unokahugát, unokaöccsét, leendő sógorát, vejét, nagynénjeit és nővéreit, akik közül néhány teljesen analfabéta angolul. Kedves népek, nagyon kedvelem őket, még Mínát is. Katolikus család révén a mosoda tele van szentképekkel, és betartjuk az ünnepi zárvatartást. Szeretek itt dolgozni, mert békén hagynak. Néha munka sincsen, ilyenkor szoktam ezt a blogot írni. Ebben a mosodában dolgozik Angie is, egy angol nőci. A szíve aranyból van, és szerintem igen szemrevaló lány lehetett, amíg el nem kezdett bagózni. Ő az első angol ismerősöm, aki azon a „kocsmanyelven” beszél, amit eddig nem értettem meg. (Még most sem) Ez az ízig vérig munkásosztály, kicsit alkoholista, a szavakból néhány betűt kihagyós, sodort cigit szívós temperamentumos hölgy végre bepillantást engedett e társadalmi rétegbe is. Mint mondottam volt, Angienek iszonyat jó szíve van és emellett szorgos is. Az a sztereotípia, hogy az angolok kihasználják a szegény külföldieket, egy pillanat alatt frappánsat fordult. Ő is minimálbér alatt gürcöl Smucig úrnak, bevallom nálam sokkal jobban igyekszik, és jobban megbecsüli a munkát. Én meg őt becsülöm ezért!
