Lótifuti

Továbbra is imádok futni. Időközben rájöttem, hogy azért, mert nem is futok igazán, hanem inkább táncolok. Észrevettem magamon, hogy néha egészen lassan futok, és közben riszálom magam, vagy furcsán ingok, ahogy a zene diktálja. Megesik, hogy vicces indiántáncokat lejtek, vagy visszafogott tempóban meditálok. A zenei repertoárom mostanság egészen latinos, és arcom csupa mosoly.

Régebben mindig este futottam, mert szerettem félig becsukott szemmel nézni a Holdat, és átadni magam a monoton gyakorlatnak amíg egészen el nem elvarázsolódtam. Szerettem néha kicsit megpihenni a kavicsokon, nyújtózni, jógázni, „imádkozni”, megkérni a Holdat erre arra.

Mostanában a futás inkább a naplemente időszakban történik, amikor még sokan vannak a tengerparton. Ez is nagyon feltölt lelkileg, egyrészt az a pillanat, amikor a hegyről lebaktatva először megpillantom a tengert, aztán amikor meglátom a embereket, az eltűnedező vörös napot, a velem szemben futókat, akikkel egymásra mosolygunk, a kiskutyákat, akik néha a nadrágom szárán lógnak, az időseket, akik legszebb ruhájukban egymás karjába kapaszkodva sétálnak.

Néha órákig is elfutkorászok. Néha olyan, mintha repülnék.