Brightoni Divathét

Meséltem, hogy dolgoztam a Brightoni Divathét előkészítésén. Sajnos a buliról lemaradtam - pont akkor mentem Budapestre - viszont készült néhány jólsikerült film az eseményről. Ez amit ide beékeltem, a "Trashion Show" része, ami mindenféle hulladékból - vagy kacatból - készült ruhákat mutatja be. Nézzétek meg, érdekes!!!

Hazafi (hazalány)

Mindig irigyeltem az "amerikásmagyarokat", akik könnybelábadt szemmel hallgatták a Hímnuszt, és havonta magyar mulatságokat csaptak csárdással és Zámbódzsimivel. Azért irigyeltem őket, mert belőlem sokáig hiányzott egy fontos láncszem: a hazaszeretet.

Néha muszáj elmenni messzire, hogy értékelni tudjuk azt, amit hátrahagytunk. Most nem Dzsimire gondolok, nem is nagy költőinkre vagy hőseinkre, még csak nem is a kultúrára, vagy a bablevesre, hanem Rátok drága Barátaim, akikkel oly csodásan tudtuk ünnepelni együtt a budapesti éjszakákat.

Utolsó Nap az Iskolában

Utolsó Nap az Iskolában megtudtam, hogy a márciusi hajcirkuszról készült képek közül az én Mártikámat is kinyomtatták nagy poszter méretben, és bekeretezve megtekinthető lesz az iskola falán. Már azért is nagyon büszke vagyok magamra, magunkra, mert az egész koncepció – hogy Mártikából varázsló lesz, és varázskalapjából egy fehér plüsseegérlány fog kiugrani – az utolsó pillanatban dőlt el, és nulla font befektetésből meg is valósult. Talán azért kerül ki a falra, hogy a hozzám hasonló csórókat biztassa. Volt olyan osztálytársam ugyanis, aki százötven fontot költött a hajkellékekre, és jelmezre. Az ő modellje - akinek nemcsak a haja volt szép, de a mellei is – egy két helyi újság címlapjára is felkerült

Utolsó Nap az Iskolában volt az Angol-Szlovén mérkőzés is, ezért 3-tól 4ig+hosszabbításig megállt az élet, és a kliensek hiába vártak kint, senki hozzájuk nem szólt. A tanárok és diákok meredten nézték a kivetítőt, a hölgyek a körmüket is rágták izgalmukban.

Utolsó Nap az Iskolában után elmentünk egy pár lánnyal a Level nevű parkba Brighton egyik kevésbé impozáns környékén, ahol jókat rozéztunk és megtanultuk, hogy miként működik a Level szociális rendszere miközben pár érdekes új szót is megtanultunk.
Az út egyik oldalán elhelyezkedő parkrészen laknak a pikey-k, akik hivatalosan „utazók”, valójában drogos, hontalan cigányok, akik olcsó cidert (almabor) ölelve heverésznek a hűsítő lombok alatt. A mi oldalunkon egy pár crusty-t láttunk, akik mezitláb, rasztás hajukban valódi virágokkal táncoltak és fociztak. Kezükben szintén cider, körülöttük sok kis kócos gyerek. Ők gyakorlatilag a hippyk.
A chaw-ok azok a nagyon gáz népek, akik melegítőben járnak és wet fringe (nedvesfrufru) frizurájuk van. A crank-ok azok, akiket a világon semmi sem érdekel, azt csinálnak, amit csak akarnak. A sket-ek (slot vagy slag) pedig a könnyűvérű lányok gyűjtőneve.
Ha jól emlékszem, ezt a szót használták arra a húszéves, kétgyermekes osztálytársunkra is, akiről kiderítettük, hogy a negyvenéves fiatalos de alkoholista tanárunknak udvarol, és éjszaka sms-ekkel zaklatja. Jó volt végre kicsit hancúrozni a csajokkal, aranyosak ezek az angol lányok is, csak legyen nálunk megfelelő italmennyiség.

When I'm 64

Emlékszem Paul 50-dik szülinapján nagy bulit csaptunk az Anikó utcában. Minden gyereknek fel kellett vésnie a szalonnasütő botjára az 50-est, akár szerették a bitliszt, akár nem. Én még dalt is írtam a tiszteletére – egész jól sikerült, habár már égek, ha rágondolok.
Sokáig ünnepnapnak számítottak nálunk a június 18-adikák. Szerencsére ma már el is felejtkezünk róla, észre sem vettük, hogy Paul rég elmúlt 64 éves ahogy azt annó előre megénekelte.


Ez a bácsika, aki még nála is öregebb, a minap eljátszotta nekünk ezt a dalt az ő vicces módján. Én pedig szeretettel küldöm minden Beatles rajongónak, és azoknak, akik szívesen kinevetnek egy idős embert :)





Ez a felvétel a HOPE nevű pubban készült egyébként, ahol szokás szerint én is előadtam pár dalt. Nagy meglepetésemre legnagyobb rajongóim egy ázsiai és egy fekete - Michael Jackson hangon éneklő óriási nike cipős - fiúk voltak, akik az előadás végén tollal és papírral jöttek hozzám információkat gyűjteni. Már nagyon várom a koncertezést.

Drótszamár

Már meséltem sokszor Nektek a csodás bringámról, amit Zsuzsitól és Zolitól kaptam tavaly szülinapomra. Sokat megállítanak, és megdícsérik. Valakik meg is kérdezik, hogy hol vettem. Valakik csak irigyen tekintenek rá :)
Van egy szomszéd bácsi, aki időnként átjön hozzám, amikor éppen pumpálom a kerekét, és megkérdezi hogy vagyunk.

Vera barátném, aki a helyi önkormányzatnál dolgozik le is fényképezte a készülő szórólapokhoz, amin megmutatjuk az embereknek, hogy miként lehet szakszerűen lelakatolni egy biciklit. Megjegyzem, nagyon sokáig tartott; ugyanis mindkét kereket oda kell erősíteni a biciklikorláthoz, plusz a vázat is valahogy bele kell szerkeszteni. Nem is elég egy lakat a művelethez. Célszerű 2 különböző lakatot használni, egy számzárast és egy kódost. A merev, u alakú lakatok a legbiztonságosabbak, noha nem mindegy bringára jók. Pl a duci vázas bicikliknek hosszúszárú lakat jár!

Imádok bringázni, és Brightonnak vannak szuper kerékpárútjai. De nincsen olyan jó biciklihálózat itt, mint Budapesten! Amikor otthon jártam, szinte le sem kellett pattannom a bringáról – amit drága Katus testvéremtől kölcsönöztem – amikor a belvárosból Rómaifürdőre és vissza tekertem. Nosztalgiakörútnak indult, de aztán megszállottsággá vált a pesti kerekezés. Abban a pillanatban, hogy felpattantam a bringára, újra otthonosnak éreztem magam. Örömmel láttam, hogy egyre több a bringás Pesten is, és az a legjobb benne, hogy sokszor egymásra mosolygunk, vagy csengetünk.



Ez Ő, teljesen szabályszerűtlenül lelakatolva! :)

Sunny

Bencével tavaly megalkottuk a Sunny-t (a klasszikus Bobby Hebb dal feldolgozása), ami Bence lemezére fel is került. A dalból készült kis jutyub klip egészen friss, Janó Magdi készítette a képet hozzá.

Felraktam rá szöveget is, hogy tudjátok énekelni. Kellemes hallgatózást! :)

Magyar Lányok

Imádom, amikor összeülünk a csajokkal, és finom borocskát szürcsölünk a soha le nem hűlő pesti éjszakában. Amikor a szúnyogokat csapkodjuk, és kissé mámoros hangulatban mártózunk meg egymás lelkében és világában. Imádom, hogy ezek a magyar lányok igaziak, belülről sugárzó szépségek, mélységesek, varázslatosak, figyelnek, szeretnek, őszintén sírnak vagy nevetnek. Végre megértettem, hogy mit szeretnek rajtunk ezek a külföldi férfiak.

Újra Pesten

Újra hazaugrottunk Budapestre nyaralni. Nagy mázlink volt az időjárással, mert itt éppen beborult, amikor Magyarországon végre kiderült, és a Ferihegyen azonnal izzadni kezdtünk. Ezek az utazások mindig nagyon örömteliek és tanulságosak. Az első pár órában, ufóként csodálkozunk rá egy olyan városra, ami régen normálisnak tűnt, most meg inkább egy háború után ébredező nosztalgikus romhalmazra emlékeztet. Ez az érzés addig tart, amíg haza nem érünk. Nekem személy szerint egyre szebbnek és érdekesebbnek tűnik Rómaifürdő, ahol a nagy családi házunk áll, és amelynek ablakából Anyácskám szokott integetni.

Az első pár órában mindenki furcsán érzi magát…

Aztán szépen visszaszokunk. A régi konyha, a gyerekszobám, az erkély - ahol mindig rágyújtunk egy jó cigarettára, hiába is szoktam le róla - lassan megint otthonossá válnak. Megszokom, hogy ott van Katus tesó, és bármikor megölelhetem, és a konyhából hallom Anyácskám hangját.

Fociláz

Sosem voltam oda a fociért. Sosem mentem el Apuval, pedig tudtam milyen sokat jelent neki a foci a barátokkal. De mindig örömmel hallgattam, hogy miként védte ki a gólokat, vagy lőtte őket. Sosem értettem, miért olyan fontos ez a férfiaknak, de azt láttam, milyen boldogan-fáradtan jött haza a meccsekről. Meghatódtan zokogtam, amikor a barátai elhozták a lasztit, és a rengeteg virág közé helyezték Apus temetésén.

A foci egy olyan világ, amit én nem értek.
De mégis van azért olyan dolog, amit megértek belőle. A sport, a barátokkal való kellemes együtt küzdés és murizás, az összetartozás, és a fociszurkolásba burolt hazaszeretet mindent megmagyaráz! A focirajongók a világ egyik legrútabb és legijesztőbb népe, jaj annak, aki egy metro-kocsiba kerül velük, de mégis; a foci fontos!

A világkupát én is követem, nehéz nem követni, hiszen a csapból is az folyik, mindenkit megfertőz, és ha nem is nézi a meccseket, azért nagyjából tudja kik maradtak bent, és ki verte őket éppen el.
Éppen Nápolyban voltam Sztyepi barátommal, amikor 2006-ban az Olaszok bekerültek a döntőbe. A feszült csönd után olyan zsibongás lett hirtelen az utcákon, mintha egy karneválba cseppentünk volna. Órákig szólt a duda meg a vidám ének. Irigykedve néztem ezeket a mezítlábas népeket, hogy most milyen büszkén ugrálnak, tülkölnek és lengetnek. . Büszkék a csapatukra és nem kevésbé a hazájukra!




És megint itt vagyunk. Az angolok már fehér piros lobogóval feldíszített autókkal és hátizsákokkal közlekednek. Belopta magát a focidrukker-giccs minden kisebb nagyobb boltba, lehet kapni: angoldrukker táskát, sapkát (ebből vittem haza a családnak), fülbevalót, bugyikat, parókát és természetesen a műkörömöt :)

Ilyenkor pár órára mindenki megfeledkezik a gazdasági válságról, a globális felmelegedésről, az olajról a mexikói öbölben, a választásokról, amikkel senki sem elégedett, az Afganisztánban folyamatosan haló fiatal angol katonákról. Nem útálják a szomszédjukat sem, az indiaiakat vagy a zsidókat. Ilyenkor egy fontos csak, hogy gólt rúgjon az angol csapat. A nemzeti öntudat hihetetlen módon megnő, és a nép egy hangon (megjegyzem rettenetes egy hangon) kiált fel egy-egy helyzet láttán.

Milyen izgalmas lenne, ha Magyarországon is lenne egy értelmes focicsapat megint. Talán segítene az egyre szétaprózódottab kis országnak legalább egy pár napra egységesülnie. Egy színben pompázni egy csapatnak drukkolni. Büszkének lenni, és elfeledni minden mást.

Meglepetés

Nagyon élvezem, hogy egy csomó dolog ami otthon nem működött (no-tthon) itthon bizony bónusszal jutalmaztatik. Vegyük például az ambíció esetét. Magyarországon e szót nagyravágyásnak nevezik és valljuk be, nincs túl színpatikus zöngéje. A merész embereket gyanús szemmel méregetik, a bohókás tervektől idegenkednek s az újító gondolatoktól és szokatlan megoldásoktól rettegnek. Természetesen nem mindenki, de nagyon sokan, főleg azok, akik az üzleti életben mozognak. A bizonytalanság miatt nem nagyon mernek váltani, és ezért a legtöbb magyar vállalkozás egy jól bevált nyugati mintára épül. A merész és pozitív embereket sokszor felelőtlennek és felszínesnek bélyegzik.

Talán ezért volt olyan nehéz „befektetőket” találnom a magyar üzleti körökben.
Budapesten egy Monmatre nevű helyen daloltam sokáig. Egyszer lejött meghallgatni engem egy zenei manager, akit előző héten találtam spontán módon egy lagziban :). Nagyon örültem neki, azonban a beszélgetés során kissé lelombozódtam, amikor elmondta, hogy imádja ezt a zenét, ő is ilyet hallgat otthon titokban, de sajnos nem eladható. Próbálkozzak valami mással. Mondjuk egy táncolós lánybandával! Mindezt olyan kedvesen, őszintén, naivan mondta, hogy nem kaptam fel a vizet, hanem jót röhögtem magamban. (één, lánybanda, ezekkel a lábakkal, ezekkel a csöcsökkel?! :) )

Az elmúlt 10 évben sokat változott, és színesedett a magyar zenei paletta, de akkoriban csak két út volt járható: lánybanda vagy rock. A jazz-pop nem tarolt annyira. Manapság azonban – hála a nyugaton beindult neo soulnak és talán a Jazzynek - meglepő módon újra életképes lett Magyarországon is. Ha ez az úr most hallgatna engem talán optimistábban vélekedne a zenéről, de meglehet engem már öregecskének tartana.




Hál Istennek az angoloknál azonban a kor sem számít. Aki nézett valaha X Factort vagy Britain’s got Talentet az érti mire gondolok. A legújabb sztár nálunk egy 80 éves nénike, aki Liza Minelli hangon énekel liza minellis dalokat. Simon Cowell – aki mellesleg az egyik legkapósabb férfi minálunk nem csak üzleti szempontból - úgy tűnik rákapott az érett nőkre, mert a tavalyi nyertes Susan Boyle sem a huszonévesek táborából került ki. Ez a tény sokat dobott az önbizalmamon és Benneteket is arra bátorítlak, hogy ne legyetek szégyellősek kor-komplexusból adódóan.

(a néni glasgow-i, sajnos nem egyszerű érteni, pedig biztos vicceseket mond)




Amikor elkezdtem Seannal dolgozni – Sean egy producer ismerősöm Amerikából, aki vesztére Magyarországra ment szerencsét próbálni – derült ki számomra, hogy van a világnak olyan része, amelyik nem receptre dolgozik, hanem új dolgokat keres. Így a zenében is. Az első ember, aki leszerződtetett amerikai volt. Az is amerikai volt, aki berakott a Monmatre-ba. Akkor sejthettem volna, hogy nem velem van a hiba, csak nem jó helyen keresgélek. Mármint ha komolyabban gondolom ezt a zenebonálást.
Amikor ideértem Angliába (és nem Amerikába), úgy gondoltam, hogy örülhetek, ha sikerül egyszer a magyarországi szintre visszamásznom; lesz majd egy életképes zenekarom, rendszeresen játszunk majd klubokban, miközben Bencével töretlenül gyúrjuk a szuper cédénket. Ehhez képest igen nagy meglepetés ért!

Nem titok már, hogy nemsokára megjelenik itt Angliában egy kislemezem. Az sem titok, hogy Neil a slágergyáros vett a szárnyai alá. Anglia – és szerintem az sem túlzás, hogy Magyarország -legjobb producerei ügyködnek azon, hogy végre megszülessen ez a várva várt album. Nagyon hihetetlen számomra ez az új világ, pedig ez az, amiben mindig is hittem.

Kirándulás Canterburyben

Zoli – a kierőszakolt gyűrű (Ágikám ezt Tőled tanultam!) mellé egy romantikus kiruccanással is meglepett; és a vad szülinapi parti másnapján (másnaposságán) elvitt Canterbury-be. Canterbury Anglia egyik leglátogatottab kis városkája, nem túl messze Brightontól. Híres a Canterbury Székesegyházról, és annak egyik érsekéről Thomas Becketről, kinek hősi emlékét és sírját messze földről látogatják a zarándokok. A székesegyház, nagy és szép, izgalmas pincével, rengeteg túristával – volt magyar nyelvű füzetke is. Büszkén ballagtam Zoli mellett, aki okos építész révén kívülről fújta nekem a templomépület históriáját.



A szálláshelyünk vicces bed and breakfast volt egy félig már összedölt házban, gyanúsan kedves iráni vendéglátóval és olyan fürdőszobával, ami szó szerint fürdő - szoba volt.



Nagyon jó kis éttermeket találtunk a kirándulás során, és a főtér hangulata hasonlított egy európai nagyvároséhoz kávéházzal és nagyon szépen éneklő buskingoló bácsikával.



A várost még szebbé tette a park, amelyben egy életveszélyes – azaz nem health and safety barát – kilátóra is fel lehetett menni, amin nem volt korlát. Ideális tinédzser andalgó és öngyiző helynek tűnt.



Canterbury várából megmaradt egy kocka forma, amit többször körbejártunk, és boldogan kószáltunk a városi labirintusban vagy a folyó mentén.



Megnéztünk jó pár múzeumot, az egyik, a városi múzeum volt talán a legjobb, amely 5 éves gyerekek szintjén magyarázta el a város történelmét, sok interaktív játék volt benne, pl le tudtuk betűzni a nevünket eredeti "Runic" írással, vagy beöltözhettünk korabeli cuccokba, vagy csempéből kirakhattuk a várost. Ezt nagyon élveztem, és örültem, hogy végre ééértem!



A múzeum része volt a Rupert mackó kiállítás, és külön meghatódtam hogy egy kis fotelból meg lehetett nézni a békakórust Sir Paul előadásában.
A Canterbury mesékből is készült kiállítás, amihez jó angol tudomány kellett, mert „telefonban” hallgattuk a pajzán történeteket miközben egyik sötét teremből a másikba vándoroltunk. A sötét termekben a történet szereplői néztek bennünket viaszból.



Igazán jól szórakoztunk Zoli meg én. Mielőtt hazamentünk, még beültünk egy jó kis helyi kocsmába, ami pont olyan volt mint egy magyar vidéki kocsma, csak éppen igényes angol zene szólt a csúnya világítós zenegépből. És senki sem szívott munkást.

További infokat Canterburyről ITT olvashattok