Karácsonyi Dal

Elkészült életem első karácsonyi dala!!! :) :)

Pont sikerült karácsonyra befejezni.

Siettem, és okostelefonnal vettem fel gyorsan, és halkan, nehogy a szobatársak felébredjenek. Talán jövőre sikerül felvenni rendesen, de azért remélem ilyen nyers formában is sikerült megérinteni a lekeket!

Szerintem sikerült eltalálni a karácsony meghitt (nyálas-jazzes) hangulatát. (Bevallom sokat segített az inspirációban Paul "Kisses on the bottom" című albuma :)

Év végi eszmefuttatás II. rész

Vajon miért van az, hogy ez a világ az ügyeseket, okosokat, szépeket és tehetségeket jutalmazza, de annak, aki nagyon boldog nem adnak semmilyen érmét. Vajon önmagában is inspiráló dolog a boldogság, ezért minek... vagy pedig azért, mert az ügyesek, okosak szépek és tehetségesek jobban kellenek nekünk...

Ha gyerekkoromban matricát kaptam volna azért, mert nagyon jó volt a kedvem, ma én lennék a legboldogabb ember - vagy a padtársam.
De így csak egy vagyok a sok majdnem okos, ügyes, szép és tehetséges ember között.

No még egy kis gondolat a normálisról

Fura, hogy (főleg a művész) világban ez a "normális ember" igencsak alálbecsült és pökhendien lenézett lény.

Ha a művészileg érzékeny ember mégis normálisabb, mint illenék - vagyis nincsenek abberációi, perverziói, vagy különleges tehetsége (ami szintén nem normális), vagy legalább valami tragédia vagy nyomorúság a családjában, akkor kénytelen az illető vagy kitalálni egyet - vagy nem normálisan kinézni.


De ahogy múlnak az évek, vágyunk visszakeveredni abba az egészséges gyermek lélekbe, akinek születtünk. Megbecsüljük azt, ami "normális": a feltétel nélküli szeretetet, a testvéreinket, a szüleinket, az egészséget, a könyveket és a sarki kisközértet.

Milyen kellemesen normális lenne a világ, ha az emberiség - köztük az örök tinédzserek - azt az energiát, amit a lázadásba fektetik, inkább arra fordítanák, hogy megszeressék és elfogadják önmagukat. Miért ilyen nehéz belátni azt, hogy a világon senkit nem érdekel a nyavagás.

Azért mondom ezt, mert én is ilyen voltam. :)

Régi Karácsony

Év végi eszmefuttatás - I rész

Azon tűnődtem a minap, hogy milyen kiegyensúlyozott és egészséges lelkű gyerek voltam én valamikor: vidáman babáztam a testvéreimmel és arról ábrándoztam, hogy de jó lesz, ha egyszer igazi anyuka leszek. De aztán később, tínédzser koromra beborult a világ.

Anyu babával

Félelmetes, sikerélmény és szeretet- nélküli (legalábbis én így éreztem) lett minden, és az egyetlen hely a művészet és az álomvilág volt, ahova menekülni lehetett. Meséket, regényeket írtam, rajzoltam, zenét hallgattam és alkottam, és arról ábrándoztam, hogy egyszer Angliában élek majd... (És persze pólmekkártni lesz az apukám!)
De sajnos még az ábrándozás is sokszor elakadt ott, hogy hosszas tervezéssel meg kellett változtatnom magam; hiszen ilyen állapotban, (ilyen kövéren, ilyen rusnyán, és bután) - az emberrel semmilyen csodálatos dolog nem történhet. A tínédzser lét életem legfájdalmasabb időszaka volt, nem csoda, hogy érettségi után egyből rohantam is Londonba egy szebb korszak reményében.


De most, hogy majdnem minden álmom valóra vált, újra normálisnak érzem magam. És szeretettel gondolok a szüleimre, akiket valahogy pont ilyennek képzelek jelenlegi állapotukban, mint ezen a képen. És én is újra gyerek vagyok a szó annak legkellemesebb értelmében.

Strandon Apuval és Anyuval

Régi - Új Dal (Change Your Mind)

A művészetben az az igzalmas és egyben idegesítő, hogy igen nehéz a siker útját kiszámítani. Bár remélhetjük, hogy tehetséggel és szorgalommal előbb utóbb elnyerjük méltó jutalmunkat, de a bizonyos "szerencse faktor" aminek oly sok alakja van lényegesen fontosabbnak bizonyul az első kettő tényezőnél.


Sokszor én is hajlamos vagyok arra, hogy a megnemértett művészek közé soroljam magam, pedig szerencsés vagyok abból a szempontból, hogy sok tehetséges ember közé kerültem, akik inspirálnak és megbecsülnek. Az én "szerencsémnek" köszenhető az is, hogy a Jazzynek köszönhetően betörtem a profi zeneszerzők közé, és végre elismer a média (ami tulajdonképpen ki is merítette az eddig felépített zenei ambícióimat.).

Annó a  "Nobody's Girl" mellett született még egy felvétel Simon stúdiójában. Ebben is én játszottam fel a gitárt - ami nekem nagy szó - de az akkor 19 éves Dan is játszik benne ezt azt.
Sokat énekelntem én ezt a dalt Alexnak, abban reménykedve, hogy majd belém szeret. Ha nem is lett hatalmas  sláger belőle (még) úgy gondolom, hogy a célját elérte!

"Még a budapesti kis lakásomban; egyedül voltam otthon este szomorkásan, és beszédbe elegyedtem egy szimpatikus fotós fiatalemberrel a myspace-en. Tényleg nagyon kedves volt, és felajánlotta, hogy csinál rólam egy pár képet, hogy ne legyek szomorú. Persze tudtam én, hogy mire megy ki a játék, és egyből le is akartam őt beszélni róla - gondolatban. Azon fantáziáltam, hogy milyen jó lenne egy dal, amivel meg lehet "hipnotizálni" a férfiak agyát, egy dal, amitől komolyan vesznek bennünket. Így született meg a "Change your mind"

Persze amikor találkoztunk semmiféle csalafintaság nem történt. Ez a kedves fotós fiatalember becsülettel  megcsinálta a képeket, tök jó barátok lettünk és vagyunk azóta is. Most már bevallom a világnak - Bizony így ismerkedtem meg Fotójoshival.

Magyar Bulik

Talán meséltem Nektek, hogy Alexot a magyar buliknak köszönhetem. Vagyis azoknak a srácoknak - név szerint Jánosnak és Gerinek, akik a magyar diszkókat csinálták régen az Ouch!-ban. (Sajnos azonban hiába adtak bele mindent a szervező a srácok és a lányok, és jöttek egyre többen a bulikba, annak a néhány verekedős és lopós kedvű honfitársunknak sikerült tönkre tenni mindent, és több vándorlás után úgy döntöttek - sajnos János és Geri - hogy nem csinálják tovább.). Ebből, és eleve más indíttatásból indulva az én - vagyis a mi bulijaink mások. A már többször emlegetett Angol-Magyar, Magyar-Angol összebarátkoztató misszóm és fixa ideám alapján ezek a bulik nemcsak a magyaroknak készülnek, hanem azoknak, akiket érdekel a mi nyelvünk, sorsunk és elsősorban a finomságaink. Ezért - nem meglepő módon - egyre több külföldi és egyre kevesebb magyar jön el hozzánk.

Sokan kifogásolják, hogy nincs magyar zene, Ez részben azért van, mert a húsz magyar miatt nem fogjuk kínozni a többieket, másrészt meg a magyar zene - főleg a mulatós - kihozza az állatot belőlünk és félő, hogy megjelennek ezek a verekedős lopkodós népek nálunk is. Meg hát, ezek az esték inkább a beszélgetésről szólnak, kivéve, amikor olyan programokkal van összekötve, mint élőzene, vagy pingpong.



Pingpongozós este

Itt mondom el, hogy olyan jó, hogy egyre inkább sikerül megtalálni azokat a magyarokat itt, akik hozzám hasonlóan törtető kreatív lelkek, akik szívesen áldozzák idejüket jó programok szervezésére, akik szintén valami ideológiával érkeztek, és lelkesen dolgoznak hajnalhasadtáig, hogy minden a legjobban menjen.

Ezúttal szeretném megköszönni a Barátaimnak:

Zsu-nak és Zsolának, Gál-Tomcsányi-Anikónak, Ódri Gabriellának, Román Zsoltnak, Juhász Szilvinek, Rolandnak, Viktornak és Tamásnak, Árvai Áginak és sokan másoknak, akik szebbé, jobbá tették a bulikat meg a mi kis bárunkat. És persze Jánosnak meg Gerinek is, mert nélkülük ugyebár a nagy találkozás sem jöhetett volna létre! :)

Szerintem nincs még olyan város itt Angliában, ahol ilyen jól megtaláljuk egymást a "Jóféle Magyarok'. Nem csak engem, de egymásnak is sokat segítenek, és én olyan büszke vagyok ám!

Apóssal Londonban

Alex apukája Alan (aki már az én apukám is) tag a Wembley-ben, ami azt jelenti, hogy minden meccsre, ahol játszik angol csapat elvihet magával még egy embert szurkolni. Így lettem én ez az ember. Nagyon érdekes/izgalmas érzés volt egy kedves, ötvenes-pocakos, értelmes-vicces emberrel randizni a China Townban, ahol leginkább az üzletről beszélgettünk.
De közben ilyenek kavarogtak a fejemben: Alig egy éve (talán emlékeztek még, a párizsi kaland után) azon szomorkodtam, hogy elvesztettem mindenemet, most meg lám, már apukát is talált nekem a jósors, és itt ücsörgök vele "chrispy duck-kot szopogatva". Alig egy éve még csak huncut gondolat volt az Alex, és lám, már én vagyok az új házikedvenc a Weddell famíliában. (Weddell - Nagymamám szerint égi jel, hogy vedd el). Alig egy éve még attól féltem, hogy munkanélküli hippi zenészként fogok megdögleni és lám nem is olyan rossz ez! :)

A Wembley is nagy élmény volt, bár mondták ott a körülöttem lévő emberek, hogy inkább ne kiabáljak a fura kis nyelvemen, mert még azt hiszik, hogy az ukránoknak drukkolok. Ezért inkább dalba foglaltam az érzéseimet, és ezzel sikerült kiegyenlítenünk az állást. Nagyon jó kis nap volt, talán az tetszett a legjobban, hogy úgy mutatott be Alan a mellettünk ülő barátkozós személyeknek, hogy "She is my daughter in law".

Így készülünk a meccsre!

A lánykérés

Megállt a taxi a házunk előtt - az igazi angol forma, amibe hátul kell beülni és golyóálló üveg van az utas és a vezető között ezért csak mikrofonon keresztül tudunk beszélni egymással. Sejthettem volna, hogy nem üzleti út lesz ez - ahogy az nekem Alex állította - mert időnként elkaptam egy huncutkás mosolyt a taxishölgytől a visszapillantó tükörben. Csak amikor megálltunk a "Bandstand" előtt (Bandstand az a szép kis kilátó vagy színpad, ami a tengerparton van,  Brighton egyik legújabb büszkesége) kezdett gyanússá válni ez a cécó. De akkor is csak azt sejtettem, hogy biztos nem üzleti ebéd lesz ez!

Az utasítás szerint felmentem a lépcsőn, ahol egy dobozka várt engem:

És most egy kicsit utazzunk az időben.

Tini koromban nem voltam valami szociális jellem, csak a legszerencsétlenebbekkel mertem barátkozni, vagy inkább velük sem, és a nap fénypontját jelentő  ebédszünetet a gimnázium lépcsőjén ülve töltöttem egy kakaóscsigával. Néha beszólt a pedellus bácsi, hogy fel fogok fázni, de ennél több kommunikációban nem igazán volt részem. Mikor ezt elmeséltem Alexnak, ő azt mondta, hogy ilyen szomorú történetet még sosem hallott. (Mert a többit még nem tudja hihi). Az ő javaslatára egyetértettünk abban, hogy ezekben az időkben csakis egy szép angol lovagról ábrándoztam, aki természetesen nem lehetett más, mint ő maga.


A dobozon rajta volt a nevem, és amikor izgatottan kinyitottam egy képeslapot és egy csokis péksütit találtam benne. A képeslapon a világ legszebb sorait találtam, amik ezzel zárultak:
"Ezentúl sosem kell egyedül ülnöd a lépcsőn". Most már bizonyára Ti is kitaláltátok, hogy a csokis süti a kakaóscsigát szimbolizálta.
Amint ott meghatódva gugoltam a lépcsőn, Alex a hátam mögé lopózott és a térdeire rogyva megkérte a kezem. Nem tudom mikor voltam ilyen boldog utoljára - vagy valaha.

Később hugaimmal és barátaimmal hatalmas murit csaptunk, és egész nap csak szédelegtem a boldogságtól.

(Az esküvő Márciusban lesz ugyanitt Brightonban.)

Ingyen angolórák Brightonban

Az adta az ötletet arra, hogy ingyen angolórákat adjak Brightonban, hogy esténként elkezdtem dolgozni az Alex bárjában, (a már jó sokszor emlegetett Ouch!-ban), és volt egy szabad órácskám a "shiftek" között. Ezt gondoltam kitölteni valami hasznossal (a Western roadon való csavargás helyett)

Mindig is szerettem tanítani, büszkén mondhatom, hogy a véremben van (Anyu, mindkét Nagyanyó és egy Nagyapó is ezt művelte, nem beszélve Katus hugomról, aki óvónő lett, és akinek én is nyomdokaiba léptem, amikor a Tanítóképzőbe jelentkeztem)

De az is benne volt a pakliban, hogy mióta Brightonban élek, egyfolytában azon agyalok, hogy hogyan lehetne minden eszközt bevetve az angol-magyar kapcsolatot erősíteni; az angolokkal megismertetni a mi fantasztikus dolgainkat, és a magyarokkal pedig megértetni azt, hogy milyen fantasztikusak is az angolok. Ebből az ideológiából született a Brightoni Magyarok Kiállítása, a Vörösiszap Segélykoncert és a Magyar - Lengyel fotókiállítás is, amiket nagy lelkesen szervezgettem. Nagymamám ezekkel a szavakkal méltatott a minap (csak azért írom le, mert mondta, hogy föltétlenül jelentessem meg a blogban): "Elvesztettem az unokámat, de találtam egy Szürke Eminenciást a hazámnak: Téged" . (Szürke eminenciás = Pozícióval nem rendelkező "tanácsadó" réteg, amely a társadalom "szeme" elõl lényegében rejtve marad)

A fotókiállítás megnyitóján

Szóval... így lett aztán a következő lépés az angoltanítás.
Az órákon nem csak angolul tanulunk, hanem sokat beszélünk az angol és magyar hasonlóságokról, különbségekről, érdekességekről, félreértésekről stb. Első lecke természetesen a please, sorry és thank you "szavak" fontossága volt. (Ha ezeket szépen használjuk, már gyakorlatilag be is illeszkedtünk az angol társadalomba. Például errefelé akkor is mondani illik azt hogy "sorry", ha a másik lépett rá a lábunkra..)

Ezután helyre tesszük az alapvető nyelvtant, végigpörgetünk néhány népszerű kifejezést, és megbeszéljük, ha valakinek van valami kérdése. (Pl örök misztikum a present perfect vagy a feltételes mód) Mindemellett az órák nagyon jó lehetőséget adnak azoknak, akik az első lépéseket és kapcsolatokat próbálják kialakítani itt Brightonban. Mindig jó érzéssel tölt el, ha a tanulók óra után még ott maradnak, telefonszámot cserélnek hogy tudjanak kapcsolatot tartani vagy segíteni egymásnak.

Büszkeséggel és örömmel tölt el az, hogy több baráti és munkahelyi szál alakult ki ezeken az órákon, amelyek sokszor a nyelvtannál is értékesebbek - időnként életmentőek - azok számára, akik mostanában érkeztek a városba és kissé meg vannak még szeppenve... De azoknak is nagyon jó, akik szívesen töltik a kedd estéiket jó hangulatú, kedves magyar társaságban.

Szóval az angol órák keddenként 6 és 7 között tartatnak az Ouch Bárban, ahova mindenkit nagyon sok szeretettel várok.

egy jól sikerült angolóra 

A facebookon is megtalálható az esemény ezen a linken:  INGYEN ANGOL BRIGHTONBAN

Olimpiai Láng

Londonban nagy az olimpiai őrület, és ide Brightonba is eljutott a láng. (Én sajnos lemaradtam róla, mint általában mindenről, ami tömeggel jár) Az Olimpia az egyetlen alkalom, amikor Magyarországnak esélye van némi - jaj miket beszélek, igen jelentős sikerélményre! Az Olimpia az egyetlen, amikor egészséges büszkeséggel tudjuk kiáltani az egész világ előtt, hogy hajrááámagyarok! (Ezt már Alex is megtanulta :)

Én mindig izgatottan bújom a sajtót, hogy vajon hogy állunk, és mikor lesz a következő nagy verseny. Néha nem is merem megnézni, annyira izgulok. Néha pedig többed magammal szurkolunk és kiáltozunk a tévének. Izgalmas idők ezek. És örömmel konstatálom hogy egyre többen gratulálnak nekem a sok aranyéremért. (Bizony nekem!) Ilyenkor még hozzá teszem azt is, hogy "és ráadásul Magyarország lakossága alig több, mint Londoné".

Katus és Lacus Londonban

Az Olimpia eszembe juttatja Anyuskát is. Ahogy kiáltotta a vizilabdásoknak, hogy hogy gyerünk fiúk! Mindig tudta hogy állunk, és a szívére vett minden játékot.

Haj haj haj

Kétszer is meghívtak a Brightoni Dome-ba dolgozni, amire roppant büszke vagyok, mert a Brighton Dome egy nagyon előkelő hely. Az egyik alkalommal a Forward Facing jótékonysági egyesületnek készültünk az új videoklippjére, ahol a gyerekek haját csináltam. (A tavalyi eseményhez hasonlóan jól sikerült)
A másik alkalom pedig a Brighton Fashion Week egyik epizódja volt, amikor egy 50-es évek stílus beli (itt Brightonban mindig nagyon menő az ugynevezett pin up sytle, és gyakran látni a lenti fotókhoz hasonlatos hölgyeket cirkálni a városban) fotózáshoz készítettünk frizurát meg sminkeket.


Jubilee Jamboree at Brighton Dome

Elkezdtem a fiú hajvágást is, amit nagyon élvezek, főleg azért, mert igen nagy csodákat lehet tenni egy jó frizurával. Egyik kedvenc munkám Ben volt, akivel annó együtt basszusgitároztunk, és ha bár nem zenélünk már együtt, de hajat vágatni  mindig visszatér hozzám.

(A kép azt sugallja, hogy bizony jöhetne gyakrabban is)

Mindenkinek van egy álma...

Talán az az egyik kedvencem Brightonban, az, hogy bárkivel összefuthat az ember. De nem csak Paul McCartney-val, Fat Boy Slimmel, Nick Cave-vel (vagy Sam Kellyvel), hanem a világ minden tájáról jönnek ide "kalandorok" színes egyéniségek akik hozzák az izgalmas történeteiket. Nehéz lenne Budapesten elképzelni, hogy egy szlovákkal beszélgessünk arról, hogy igazából nincs harag, vagy egy ugandaival, hogy pontosan hogyan is volt az a "Last King of Scottland". (Igaz, hogy otthon is vannak nemzetiségek, de a mi kis fajgyűlölő hazánkban még a romákkal sem állunk szóba - csak úgy.)

A brightoni magyarok is sokszor érkeznek (kevésbé izgalmas) történettel, mint pl lakáshitel, válás, munkanélküliség. Ezek az emberek bármennyire is egyszerűek, sokszor igazi hősök a szememben. Sokan ötven éves kor után érkeznek szinte semmivel, hogy újra kezdjék az életüket. A nyelvet nem beszélik, ezért gyakran kihasználják őket, de nem bánják, mert még mindig jobb, mint otthon. Nem kell félteni senkit, mert Angliában elég jó a szociális háló, és ezt még a kevés angollal is ügyesen kihasználjuk.

Brightonban (szinte) mindenkinek van egy álma. Talán ezért bírjuk olyan jól a gyűrődést.

Britain's Got Talent II. rész

Vicces - és Brightonra jellemző eset - hogy miközben izgatottan néztük a BGT utolsó epizódjaid kiderült, hogy az egyik döntős Sam Kelly pont az Ouch!-ba szervez egy bulit. (Még nem híres korában fogott bele a projectkbe, ő is itt Brightonban jár zenesuliba és a zenesuli - BIMM -gyakran koncertezik nálunk) Az  általa szervezett este neve Nerd Night volt, ami annyit jelent, hogy mindneki képregényhősnek, vagy képregényt olvasó okostóbiásnak öltözött, és persze volt élőzene és vigadalom.



Így Alex Hulk lett, (ffalfestékkel zöldre festette magát), én meg egy 3d mozis szemüveggel oldottam meg hogy okostojás legyek. Már a nap eleje is viccesen indult, mert Alex így zölden ment el megnézni egy rugby meccset, amit a sky sporton leadtak, és mivel a kameramannak feltűnt többször kommentálták cselekedeteit.

Én is nagyon izgatott voltam az esti buli miatt, ahol  rajtam kívül senki nem foglalkozott a hírességgel. (Végülis ők már régóta ismerték, a többiek meg nem néztek BGT-t)

Sam meg a nerdek

Az est végéén átadták a díjakat a nyertes kosztümnek, s képzeljétek ki nyerte meg a főnyereményt, stúdió időt Brighton egyik legpofásabb próbatermében? - hát én! Már alig várom, hogy menjünk
Sam Kelly video a BGT-ből

Bébiszitt

A világ legjobb munkája a bébiszittelés. Természetesen arra a bébiszittelésre gondolok, amikor este elmennek a szülők és a bébiszitter (ez esetben én) kap egy bébi monitort, egy fényképet a gyerekről, egy üveg jóféle bort, mellé sajtot és krékert és egy távirányítót, hogy jól érezze magát. (mindezt 10 fontos órabérrel)

Egyik ilyen esetem sajnos nem úgy végződött, amilyen jól kezdődött. Az áldott édesanya és a testvére olyan részegen érkeztek haza, hogy alig tudtak felvánszorogni a lépcsőn. Mindkettőnek véres volt az arca, az egyiknek a foga is kitört. Azt mondták azért történt mindez, mert a Brighton Centerben ahol az X-faktort nézték nagyon erős a bor. Hááát...

(még mindig jobb, mint az én történetem, amikor azt gondoltam hogy ezek tuti megöltek valakit)

Szülinap

Nagyon meghatódtam, mert a szülinapomra (is) eljöttek Brightonba Alex szülei, és egy remek olasz(os) étterembe vittek el a tenger partján. (Alex mindent megtesz, hogy pótolja csonka kis családomat, és szerzett nekem két szuper szülőt Allant és Deb-t.)

   

 Szerencsére az idő sokat javult májusra, és a közel két hétig tartó szülinapi mulatságom nagyon jól sikeredett. Természetesen az Ouchban tartottuk a nagy bulit, ahova jó sokan eljöttek. Volt dalolás, koccintás, igazán nem is lehetett volna tökéletesebb a harmincötödik (ááááá) szülinapom. Szerencsére itt Angliában nem olyan gáz megöregedni, így teljes optimizmussal tekintek a jövőbe.

   

 Köszönöm szépen mindenkinek a jókivánságokat, az ajikat, és hogy eljöttetek.

 

Megint Otthon

Juj, nagyon jól sikerült a legutóbbi hazalátogatás. A reptérről egyből Katus húgom koncerjére vitt a taxi, ahol mindenki futott elém, még Eduska is, és ott ült az egész család (boreditkenéni fiával együtt). Pogácsa, pálesz és fröccs volt a vacsorám, miközben elérzékenyülve hallgattam a saját dalaimat Katus csodás előadásában. Nagyon büszke voltam a zenekarra, akik - nem úgy mint én - szépen fejlődnek és kitartóan koncerteznek.

Sokat bringáztunk, családoztunk, várostnéztük, igazi jó kis nyaralás volt ez. Jó volt végre találkozni a barátokkal, és legújabb családtaggal Marcoval is.

Britain's Got Talent

Alex és én nagyon rákaptunk a Britain's Got Talentre, ami az otthoni X faktorhoz hasonló (ha van olyan...). Minden héten izgatottan vártuk az epizódokat, természetesen ezt a szenvedélyt titkoltuk mások előtt. Vicces, hogy Anglia legtehetségesebb mutatványa egy kutya lett.




(Pedig a magyar kosárlabda akrobaták rohadt jók voltak)

Fura

hogy amíg otthon voltam minden a zene körül forgott, most hogy itt vagyok a zenében, már nem is izgat annyira. Talán azért van ez, mert  itt Brightonban minden a zene körül forog - nekem már nem kell ezen dolgoznom. És főleg mióta az Ouch-ban (tisztességes nevén az Ouch Music Café-ban) élek, nincs olyan nap, hogy ne halljak zenét, itt van egy saját színpadom és közönségem is ha kell. Az életem tele van zenével, zenészek jönnek mennek, én meg úgy döntöttem, hogy szünetet tartok. Vagyis inkább megvárom az igazit...

Nem sikerült túl jól a szakításunk George-dzsal, a manageremmel, a fejembe szállt a hírnév, ezért otthagyott. Legalábbis ő ezt így látja.  De én szerencsésnek érzem magam, hogy idáig eljutottam, nagyon sokat tanultam és megismertem egy csomó tehetséges és érdekes embert. Ezt a videot a youtubon találtam a minap, amit még Geroge tett fel. Hát így kevertük össze a Happy Song-ot Cralwley-ban.

A nagy nap!

Amikor valami nagy dologra vállalkozom, jobb nekem, ha nem gondok bele túlzottan, mert félő, hogy a kihívás reális közelsége (és nagysága) elveszi a kedvemet. Ezért nem is néztem meg azt a filmet a brightoni marathon útvonaláról, hanem csak szépen naívan, de azért szorgosan készültem fel a nagy futásra.


Csak a maratont megelőző este kezdett derengeni, hogy mire is vállalkoztam, és így nem sikerült úgy az alvás, mint ahogy azt terveztem.

Annyit tudtam csupán, hogy az én tempómban 6 órán keresztül kell majd futkároznom. Az, hogy vazelint kell kenni magunkra és hogy vigyünk vizet (meg valami kaját) már csak akkor jutott tudomásomra, amikor ott voltam a kétezres tömeg között a rajtnál. Velem volt Louise is, Karoline barátnője, ő világosított fel ezekről a fontos dolgokról és ő nyomott a zsebembe egy energiacukorkát azzal a jótanáccsal, hogy a finis előtt egyem meg, mert szükség lesz még egy löketre. (Én úgy gondoltam, hogy löketnek elég lesz a tudat, hogy Alex szülei is eljöttek drukkolni, meg a Zsuzsa a biznisz partnerem is ott lesz. No meg persze azt is elvártam, hogy majd osztogatják nekünk a vizet meg a cukorkát az önkéntesek)


De amikor elindultunk szépen komótosan, békét ési nyugalmat éreztem, azt, hogy nem lesz itt semmi gond. (Ritkán érzek így, de ha így érzek, akkor mindig igazam van.) Csupán 21 másodperccel később értem a célba, mint azt terveztem. Nagyon nagy szerencsénk volt az idővel, mert sokkal ideálisabb volt, mint a tavalyi maraton napján - ahol kánikula volt. Napos, szeles, kellemes időjárás volt mind a 6 órán keresztül. Egyszer sem jutott eszembe hogy feladjam, még akkor sem, amikor a toi toikat ügyesen kikerülve egy útszéli templom luxus wc-jében ücsörögtem szünet gyanánt és masszíroztam fáradt csípőmet. Az úton mindig kiabáltak és drukkoltak nekünk, nem kellett csalódnom, mert tényleg osztották a vizet és a cukorkát. Csak azért nem mertem gyorsabban futni, mert féltem, hogy meghalok..

nagyanyótól kapott nadrágban

A finishnél viszont nagyon belehúztam és mindenki megdicsért hogy milyen szépen mosolygok. 6 órás eufóriában éltem, és mikor befutottam a célba ott integetett nekem az egész pereputty Alex-szal az élen. Nem is tudom mikor voltam ilyen boldog utoljára.

hepiend

Brightoni tavasz

Ez a tavasz egyáltalán nem sikerült olyan jól, mint multkori. Nézegetem a tavaly ilyenkor készült képeket, és elfog az irigység. Tavaly áprilisban már hámlott a bőrünk a sok napsütéstől, amit hétvégenként élveztünk a tengerparton. Idén jégeső, szél és fűtés jellemzi a mindennapjainkat. Nem is tudom hogy lesz ebből Maraton!

Futásom története

Már kb 6 éve futok rendszeresen. Pedig mennyire utáltam futni suliban. (Egyszer megpróbáltam elmismásolni a dolgot, de valaki beárult Ancsa néninek, ezért egyedül kellett lefutnom a kört utólag, miközben a többiek boldogan fociztak. Nem is tudom mit utáltam jobban, a futást, vagy azt a szörnyű tornadresszt, amit hordanunk kellett kövér és pubertáló idomainkon)

Csak akkor kedveltem meg a kocogást, amikor (sokak javaslatára) fogyózni kezdtem, és a Római strandot futottam körbe - először csoportosan, még Apu is csatlakozott hozzánk - majd később egyedül az első walkmanom társaságában amiben a hosszú bitlisz korszak után végre megszólalt a fanki. (ugyanis a bitliszre nem lehet futni) Milyen büszke is voltam magamra, amikor másfél kilómétert lefutottam egyhuzamban, igaz hogy sípolt utána a tüdőm rendesen.

Amikor átköltöztem Pestre, felfedeztem az éjszakai dunaparti kocogást, ami elmaradhatatlan testi és lelki gyógyír volt stresszes kis életemben. Külön örültem, hogy addigra már feltalálták az mp3 lejátszót, ami nem csapkodta az oldalamat úgy, mint az óriási walkman, és a szalag sem gyorsult lassult közben. (Habár volt egy kisebb shock-mentes cd-lejátszó korszak, ami nem volt olyan rossz, csak szintén kényelmetlen, és néha már nem bírta a himbálózást az övtáskámban és mégiscsak shock-kot kapott.)


A Dunaparti futás mindig a kassákutcai kislakástól a félkarú Bibó István szoborig tartott, ahol nyújtóztam egy keveset, mielőtt visszafordutam. Kb 2 évig mindig ugyanazt a zenét* hallgattam, és szépen megvolt a rendszer, hogy mikor gyorsulok, mikor pihenek és mikor kocogok latinos lazasággal. (Ez egyik ilyen felgyorsulós részen fedeztem fel, hogy aszmás vagyok, node annyi baj legyen..)

egy mostanában készült kép - illusztrációs célból 

Dunapartból hamarosan brightoni tengerpart lett. Sokszor kaptam el a lemenő napot, rózsaszín volt az ég amikor elindultam, és visszafelé már a holdat láttam, aki időközben egyik legjobb barátnőmmé vált. Sok időt töltöttünk együtt nagy dolgokról beszélve a tengerparti kavicsokon ülve. A futás mindig nagy érzelmeket és világmegváltó gondolatokat hoz ki belőlem, ezért is volt könnyű rákattanni.



*(De Phazz-Death by Chocolate) 

Rabóta, rabóta rabóta...

(Amint látjátok nagyon ügyesen (és szellemesen) átvettem (és megmódosítottam) Lenin bölcseletét).

Keményen dolgozunk a kis bizniszünkben és próbálok nem hisztizni azon, hogy megint csak valami újabb dolgot kell kitanulnom amiben semmi sikerélményem nincsen - egyelőre. Nem is beszélve arról hogy közben egy újabb mumussal kell szembenéznem, vagyis üzletelnem kell.

Habár folyamatosan kapok a fejemhez (építő jellegű) kritikákat, szakmai tapasztalatlanságomat szorgalommal próbálom ellensúlyozni napi 10 órás munkával. Mindeközben próbálom megmagyarázni magamnak, hogy nem baj, hogy most megint valami tök mást kell tanulnom, mert az élet - legalábbis az enyém - már csak ilyen, és milyen jó is, hogy ilyen. (Nem olyan pl, mint azoké, akik egész életükben egy szakmát tökéletesítettek, és egyre jobbak benne, és haladnak előre, felnőtté válnak, szép házuk és gyerekeik lesznek, derosszisaz!) Rengeteget tanulok most, és egyébként pedig nagyon büszke vagyok a csapatunkra. (Magamra nem annyira, mint a csapatunkra).

Szóval finom ebédeket szállítunk ki Hove és Brighton környékén. Ezt a logót és a weboldalt (www.brightonlunch.info) is én terveztem, és magam szállítom ki a rakományt biciklivel. Jah és én vagyok a főkóstoló és én csomagolom be a kajákat, amihez úgy érzem van jó kézügyességem. (Azért mégiscsak ér némi sikerélmény). Egyébként pedig a legfontosabb az, hogy minden nagyon finom!!!!

a kislány

Atkins és az egészséges életmód

A ötlete volt hogy a karácsonykor felszedett pocakunkat atkins diétával tüntessük el. Ez azért volt jó öltet, mert így véget vetettünk az italozásnak, (ezáltal a ciginek is) és az én maratonos felkészülésem is beindult. (Habár sokszor szédelegek az éhségtől annak ellenére, hogy  éjjel is zabálom a csirkét szalonnyával..)

Jó, hogy A szigorúan betartatja velünk az étrendet, és szereztem egy személyes trainert is az egyik takarítós kliens személyében. Őt Steve-nek hívják, és nagyon lelkesedik minden egészséggel és testmozgással kapcsolatos dologért. Otthon készít videofelvételeket, mert az Anyuka visszament dolgozni (a channel 4-ban szerkeszti a főzős műsorokat) ő meg otthon maradt a két kicsi lányukkal. A kisebbiket Alexnak hívják (itt a lányok is lehetnek Alexek), és nagyon cuki nagy feje van a táptól. (Mindig jól megdögönyözöm, mert nem lehet ellenállni neki.)

Igazából nem kértem tanácsot sosem Stevetől, de ő szívesen beszél hozzám és követ a lakásban ahol éppen takizgatok. Mutatott egy pár videofelvételt is a múltjából, mint pl ez a reggeli műsor. (Ő ez a sármos északi dialektusú férfiú.)




Steve most éppen Mr Tumble-val készít egy fitnessz videot. Őt csak a gyerekek ismerik, meg a gyerekes szülők én még nem hallottam róla, de állítólag nagy sztár. :)

Biznisz

Egy brightoni ír kocsma hátsó dohányzó kertjében fogant meg a világmegváltó gondolat bennünk - vagyis Zsu-ban, mert ő az okos és földhözragadt, én meg vagyok a mindenre bólogató - hogy bizniszt csinálunk! Nem tudom hányadik cider és cigi után történt mindez, mindenesetre a ragyogó ötlet új lendületet adott 2012-nek.

Mindent szépen felépítettünk, hogy miként fogjuk A bárjának kihasználatlan konyháját felforgatni, és hogy miként fogjuk beindítani az ebéd házhozszállítós bizniszünket, ami itt nem létezik.

Zsu és én azóta is elválaszthatatlan üzletasszonyok vagyunk bizony!

Maraton

Megint elkezdtem edzeni a Maratonra, és idén sikeresen kaptam is helyet a brightoni csapatban. A Hajléktalan Világbajnokság  és egy Porchlight nevű hajléktalanokat segítő szervezetnek gyűjtök majd ezzel a futással. Elég nagy fába vágtam a fejszémet (megint), de a futkározást kifejezetten élvezem. 

Amitől jobban félek, hogy legalább 500 fontot kell összeszednem. De csak lesz majd valahogy.

Furcsa magyarok

A brightoni magyarok közül leginkább azok tartanak és ragadnak össze, akik nem beszélnek angolul. Akinek már sikerült beilleszkedni, és önbizalommal használják a nyelvet, általában másféle külföldiekkel barátkoznak, vagy ritkább esetben angolokkal. (Általában azok barátkoznak angolokkal, akik angolokhoz mentek feleségül)

A magyarok összetartása általában az első csalódásig tart. Sok lenyűgöző történetet hallottam arról, miként verik át egymást  a magyarok, ezért nem is csodálkozom, hogy nem nagyon igen keressük egymás társaságát. (Hacsak nem valami praktikus okból, mint pl "Adjatok má' munkát".) . Én szerencsére egyelőre megúsztam az ilyen átverős élményeket, de azért én is kaptam már ezt azt a fejemhez.

Hozzá kell tennem, hogy az én baráti köröm nagy része szintén magyarokból áll, gondosan kiválasztott tiszta lelkű, szorgalmas, jókedvű, segítőkész, emberekből, akikre büszkén mondhatom az angoloknak, hogy kérlekszépen, ilyenek a magyarok!!!

Szilveszter

Én nagyon élveztem a Szilvesztert is. Karoline és Paul barátaink hívtak meg minket egy élőzenés, büfés buliba Burgess Hillbe, ahol Katussal énekeltünk egy jót. Ez volt az első és egyben utolsó eset, hogy műszempillát viseltem...

Éjfélkor A felhívott.
Érzem, hogy ez az év jobb lesz, mint 2011 volt.

Három Karácsony!

Tavaly volt az utolsó Karácsonyunk Anyucival. Idén volt az első az új családjainkkal. Ráadásul három is!

Az elsőt Rickynél és Zsuzsusnál tartottuk. Mindketten nagyon kitettek magukért, remekül sikerült az ünnepi vacsora és a hangulat. Ráadásul Katus tesó, és Ági fogadott tesó is velünk ünnepelt.

Ez volt a 24-i (magyar) Karácsony, amikor kibontottuk az ajándékokat, koccintgattunk, de nem énekeltünk Bármilyen jó is együtt, azért még nehéz mosolyogni, és elhessegetni a fájó emlékeket. Azt hiszem a Karácsony már mindig ilyen "bittersweet" marad.

Itt volt velünk A és Ricky anyukája is. Ricky Anyukája, akit Silvianak hívnak, de jobban kedveli, ha Sophiának szólítják rermek tánctudásának és humorának köszönhetően a későbbi lánybulik oszlopos tagjává vált.

Karácsonyi lányok

A második karácsony A bárjában volt, amit a szegény árváknak és család nélkülieknek tartottunk. (Persze főleg az én barátaim jöttek el, akiknek nagyon ízlett a hagyományos angol karácsonyi étek - a pulyka - és a hozzá csempészett magyaros uborka- és franciasaláta. Utána tánciztunk is még egyet.

A harmadik karácsony Newburyben volt.
A elvitt a szüleihez.
Nagy meglepetés ért, amikor kiderült, hogy az én lovagom igazából egy herceg. (Nem ritka eset Angliában egyébként, hogy az ember olyan hercegekbe botlik akik titokban tartják kilétüket, és álruhában próbálnak szerencsét diszkrét távolságban a családi kastélytól )

Newburyben  ügyesen helyettesítettem Eloise-t, A testvérét, aki Mexikóban él. 3 napig ettünk-ittunk, (mintha csak otthon lettem volna), tréfás játékokat játszottunk, A büszke volt rám hogy megnyertem a "pass the bomb" szójátékot,  elmentünk moziba, és nagyon sok ajándékot kaptam!!! :)