A héten nem volt suli (úgynevezett half therm volt) ezért úgy gondoltam jó lenne megint felnézni a nagyvárosba. A kirándulást biciklivel terveztem, vagyis a vonatra felpakoltam az én drága drótszamaramat, hátizsákomat pedig fényképezőgéppel és némi aprópénzzel tömtem meg. A drótszamarat kikötöttem, én pedig behúzódtam egy eldugottabb kabinba, ahol egy raszta hajú lányka gubbasztott hozzám hasonlóan. Egy gitár hevert előtte az asztalon. Szokásomhoz híven próbáltam aludni egy kicsit – rossz beidegződés hogy mindig szundíthatnékom van, ha elringat valamilyen jármű. (Emlékszem, amikor Karancslappajtőről mentünk fel Budapestre, és csak akkor ébredeztem, amikor a Szentendrei út jellegzetes sárga fényeit megláttam. Ismerős, ismerős! - kiabáltunk ekkor. Ugye Anyu?)
A lányka pedig gitározgatni kezdett, és nagy meglepetésemre szép mollos melódiákat játszott - nem bobmarlit. Olyan szép volt, hogy muszáj volt felébrednem és dumálni vele. Kiderült, hogy éppen Brightont búcsúztatta mert dél-Afrikába utazott. A lányka egyébként Ausztrál volt. Könnyeivel küszködött, amikor mesélte, hogy egy nagy szerelmet hagyott hátra éppen, egy angol énekes lánykát (akivel Indiában találkozott). A Brightonban elsajátított természetes kedvességgel kezeltem az információt, hogy ez a szép kis teremtés is a saját neméhez vonzódik. Brightonban meg kell tanulni az elfogadást, még akkor sem illik elpirulni ha egy óriási, rózsaszínbe öltözött transzvesztita szólít le minket hirtelen.
Sokat beszélgettünk a zenéről, az utazásról, Brightonról, aztán elbúcsúztunk és én megérkeztem Londonba. A londoni Viktória pályaudvarra, ami minden megérkezéssel az annó pompás modern és izgalmas hangulatból a jó öreg nyugatira kezd hasonlítani, ahonnét jó mielőbb eliszkolni. Én is így tettem, és az első útra rávetettem magam amin volt bicikli jel. Elindultam nem tudtam merre. Így jutottam el a Battersea parkba, majd végigkerekeztem a Temze partján, olyan helyeket fedeztem fel, amihez eddig gyalogolni lusta lettem volna, a busz meg nem ért el.. Megújúlt szenvedéllyel fényképeztem a már százszor lefényképezett tájakat, próbáltam nem elütni a turistákat, és közben vigyázni arra is, hogy engem se üssenek el a taxik.
Útközben betértem egy kávézóba, hogy benyomjak egy adag jól megérdemelt jeges koffeint. A kiszolgáló egy kigyúrt, lebarnult helyes, de egyszerű arcú fiúcska volt, egyből sejtettem, hogy honfitárs, és a jól ismert rigóutcás akcentus után már tudtam is. Mintha csak erre a pillanatra várt volna egész nap, mert egyből elzúdított panaszhalommal miután barátkozósan megkérdeztem tőle, hogy hogy érzi magát itt: "Hát baze én nem szeretem ezt a kozmopolita várost, nagy, és nincs időm semmire, vásárolni nem tudok elmenni, se szoliba. Nem kellett volna kijönnöm, már itt vagyok egy hete, és nem találok munkát a szakmámban. Otthon Debrecenben sikeres voltam; csippendél!
Több órás tekergésem során ellátogattam a Buckingham Palota környékére a St James Parkba is, ahol már beindult a vidám kacsa- és mókusélet. Tekertem főütakon, és szép kis utcákban, folyóparton és réteken. Lassan rám esteledett, Zoli feljött hozzám munka után, és még sétáltunk együtt egy nagyot.
Szeretem Londont: jó néha elveszni benne, bóklászni nagy modern épületei között, parkjaiban sárga nárciszokat fényképezni, a Temze partján romantikusan andalogni, újra kicsi vidéki lánynak lenni. De lehet, hogy öregszem, mert úgy érzem, mindig az a legjobb rész, amikor álmosan, fáradtan visszatérünk a mi kis falunkba, Brightonba.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése