Előző életeink traumái

A legutóbbi fodrászóra is érdekes volt. Egy hölgyet kaptam, akinek szőke boszorkány frizurája volt, mondhatni torzonborz. Egyik osztálytársam festette be, és én voltam a öblögető-lány. Mikor a mosdóban öblítgettem a fejét, megkérdeztem tőle, hogy mi a szakmája. Rávágta, hogy terapeuta, előző életek traumáit segít feldolgozni az embereknek. Épp olyan tárgyilagossággal mesélt a munkájáról, mint ahogy én mesélhetnék Nektek a hajvágásról.
Elmondta miként hordozzuk előző életünket és halálunkat magunkkal, hogy miként választjuk ki a családunkat, hogy miként reinkarnálódunk újra és újra, amíg rá nem találunk a bölcsességre hogy végképp megnyugodjunk.
Ilyenkor nem tudok se pro se kontra lenni.
Senki sem tudja biztosan, hogy honnét jöttünk és hova megyünk, ha bevégeztük itt a földön, ezért kell egy megnyugtató sztori. Ahány „vallás”, annyi sztori. Csak hogy ne féljünk a bizonytalanságtól.
Én még mindig nem tudok állást foglalni. A sztorik mind olyan hihetetlenek, meg sokszor hibáznak, de ha belegondolunk az élet maga olyan csodálatos, miért ne lehetne az életen kívül is az?! (Számomra nincs annál hihetetlenebb, és megdöbbentőbb csoda, mint hogy egy gusztustalan nyálkás váladékból származunk mind. Még Einstein is.)

Folyton úgy érzem, hogy csak egy hajszálnyira vagyok a megoldástól: amikor végre megértem hogy honnét születünk és hova halunk. Épp úgy, mint amikor nem jut eszünkbe egy szó vagy egy színész neve. Egyre közelebb kerülök a megoldáshoz, tizennégy módon megközelítem a képletet, csak a végén sosem jövök rá. A Teremtő sok mindennel megajándékozott minket, de olyan érzékszervet nem adott nekünk, amivel ezt az élet halál témát fel tudjuk dolgozni.