A sors furcsa fintora, hogy akkor ébredt fel a segítő szándék honfitársaimban, amikor jól otthagytam őket. Amíg otthon éltem, elég sokat vitatkoztam a zenei körökben jártas nagyokosokkal azon, hogy vajon miért nem kapok segítséget azoktól, akik tudnának segíteni a zenei pályámban. Sosem értettem, hogy Magyarországon miért nem lehetek önmagam ahhoz, hogy a sóbiznisz befogadjon. Miért kell mindenkiből majmot csinálni, vagy egy jól bevált fiókba pakolni, amit tuti, hogy szívesen kinyit a kizárólag rokkon és diszkón nevelkedett pórnép. Hogy miért nem kapnak több szabadságot a női előadók, akik a szájukat a legjobb esetben is csak a beléjük táplált mondatok kifejtésére használhatják. (.. a legjobb esetben..)
Nagyon sokmindent nem értettem én akkor. Ahogy azt sem, hogy miért zárta le egyik ilyen vitánkat aktuális vitapartnerem azzal, hogy "Mónika, téged egyszer le fognak lőni".
A lövések elől Angliába menekültem. És úgy látszik, itt a ködben mégsem tűnök olyan szörnyűnek. Honfitársaim befogadtak maguk közé, és határon innen és túl egyengetik pályámat. Ezt bizonyítja az is, hogy legutóbbi magyarországi látogatásom során egy fiatal filmes csapat izgatott készülődéssel várt, hogy elkészítsük a következő kislemezhez a videoklippet. Erről hamarosan írok bővebben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése