Még mindig ketten vagyunk magyarok, s van egy lengyel osztálytársnőnk is, aki hamisan éneget, és beszólogat mindenkinek mint egy igazi (lengyel) piaci kofa. A minap buszkiránduláson vettünk részt, a City College másik kirendeltségébe. A zuhogó esőben szendvicsekkel megpakolva utaztunk kb félórát, hogy eljussunk a környező dombok tetejére, ahol a suli nyílt napja volt. Martin a tanárunk leültetett minket egy asztal mögé, és kérte, hogy demonstráljuk az érdeklődőknek a tudásunkat. Demonstráltuk is, és hajegyenesítővel szépen kivasaltuk kunkorodó haját. Természetesen úgy festett, mint egy vén buzi. (Természetesen, senki sem érdeklődött a fodrász tanszak iránt, kivéve egy terhes tinilányt és annak búbánatos szüleit, és a fiút, akit a gyerek apjának véltek).
Velünk együtt ott demonstráltak, vagyis felléptek a City College tini- zenészei is - egy lányzenekar, akik nagyon természetellenes pózokkal és frizurákkal próbálták utánozni a popszakmát, habár sokkal jobban énekeltek, mint ahogy kinéztek. (repertoárukon szerepelt az I'm a Barbie Girl is. Mellettük szól, hogy 14 évesen mi is hasonló dalokat játszottunk). Volt színi előadás is, amelyben egy tini transzvesztita megpróbáltatásait láthattuk. (mindenki nagyon hangosan beszélt, és meredten nézett maga elé, vagy egymásra, pont úgy, mint az igazi színpadi színészek). Visszafelé hangosan beszélgettünk a taxiban, vagyis a csúnya magyar és lengyel szavakat tanítottuk meg vörös-loboncos Lucynek.
Továbbra is élvezem heti kétszer a lánycsicsergést,
- azt, hogy titokban sms-ezek a fodrászszékben s nem szólnak ránk,
- hogy semmi sem kötelező,
- hogy előbb utóbb egy jó kis szakmám lesz,
- hogy egy furcsa oktatási intézmény része vagyok, amiben nem kell gondolkodni,
- hogy a kantinban a fiatal fiúk vágyakozva nézik padlizsán színű egyenruhánk redőit,
- hogy ebédszünetben a a segélykoncert posztereit nyomtatom ki a könyvtárban.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése