Nagyon élvezem, hogy egy csomó dolog ami otthon nem működött (no-tthon) itthon bizony bónusszal jutalmaztatik. Vegyük például az ambíció esetét. Magyarországon e szót nagyravágyásnak nevezik és valljuk be, nincs túl színpatikus zöngéje. A merész embereket gyanús szemmel méregetik, a bohókás tervektől idegenkednek s az újító gondolatoktól és szokatlan megoldásoktól rettegnek. Természetesen nem mindenki, de nagyon sokan, főleg azok, akik az üzleti életben mozognak. A bizonytalanság miatt nem nagyon mernek váltani, és ezért a legtöbb magyar vállalkozás egy jól bevált nyugati mintára épül. A merész és pozitív embereket sokszor felelőtlennek és felszínesnek bélyegzik.
Talán ezért volt olyan nehéz „befektetőket” találnom a magyar üzleti körökben.
Budapesten egy Monmatre nevű helyen daloltam sokáig. Egyszer lejött meghallgatni engem egy zenei manager, akit előző héten találtam spontán módon egy lagziban :). Nagyon örültem neki, azonban a beszélgetés során kissé lelombozódtam, amikor elmondta, hogy imádja ezt a zenét, ő is ilyet hallgat otthon titokban, de sajnos nem eladható. Próbálkozzak valami mással. Mondjuk egy táncolós lánybandával! Mindezt olyan kedvesen, őszintén, naivan mondta, hogy nem kaptam fel a vizet, hanem jót röhögtem magamban. (één, lánybanda, ezekkel a lábakkal, ezekkel a csöcsökkel?! :) )
Az elmúlt 10 évben sokat változott, és színesedett a magyar zenei paletta, de akkoriban csak két út volt járható: lánybanda vagy rock. A jazz-pop nem tarolt annyira. Manapság azonban – hála a nyugaton beindult neo soulnak és talán a Jazzynek - meglepő módon újra életképes lett Magyarországon is. Ha ez az úr most hallgatna engem talán optimistábban vélekedne a zenéről, de meglehet engem már öregecskének tartana.
Hál Istennek az angoloknál azonban a kor sem számít. Aki nézett valaha X Factort vagy Britain’s got Talentet az érti mire gondolok. A legújabb sztár nálunk egy 80 éves nénike, aki Liza Minelli hangon énekel liza minellis dalokat. Simon Cowell – aki mellesleg az egyik legkapósabb férfi minálunk nem csak üzleti szempontból - úgy tűnik rákapott az érett nőkre, mert a tavalyi nyertes Susan Boyle sem a huszonévesek táborából került ki. Ez a tény sokat dobott az önbizalmamon és Benneteket is arra bátorítlak, hogy ne legyetek szégyellősek kor-komplexusból adódóan.
(a néni glasgow-i, sajnos nem egyszerű érteni, pedig biztos vicceseket mond)
Amikor elkezdtem Seannal dolgozni – Sean egy producer ismerősöm Amerikából, aki vesztére Magyarországra ment szerencsét próbálni – derült ki számomra, hogy van a világnak olyan része, amelyik nem receptre dolgozik, hanem új dolgokat keres. Így a zenében is. Az első ember, aki leszerződtetett amerikai volt. Az is amerikai volt, aki berakott a Monmatre-ba. Akkor sejthettem volna, hogy nem velem van a hiba, csak nem jó helyen keresgélek. Mármint ha komolyabban gondolom ezt a zenebonálást.
Amikor ideértem Angliába (és nem Amerikába), úgy gondoltam, hogy örülhetek, ha sikerül egyszer a magyarországi szintre visszamásznom; lesz majd egy életképes zenekarom, rendszeresen játszunk majd klubokban, miközben Bencével töretlenül gyúrjuk a szuper cédénket. Ehhez képest igen nagy meglepetés ért!
Nem titok már, hogy nemsokára megjelenik itt Angliában egy kislemezem. Az sem titok, hogy Neil a slágergyáros vett a szárnyai alá. Anglia – és szerintem az sem túlzás, hogy Magyarország -legjobb producerei ügyködnek azon, hogy végre megszülessen ez a várva várt album. Nagyon hihetetlen számomra ez az új világ, pedig ez az, amiben mindig is hittem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése