Lusty néni

Meséltem már Lusty néniről, aki állítólag 96 éves. Bonita, a fodrász szerint annyi, de ő már nem biztos benne. Szeretem Lusty nénit, már csak azért is, mert mellette mindig olyan fiatalnak érzem magam. Ha igaz, akkor pont háromszor annyi idős mint én!!!
Ráadásul néha úgy beszél velem, mint egy csitrivel. Olyan, mint amikor megyünk cigit venni a boltba, és az eladó mogorván ránk kurjant, hogy "Tee, hol a személyid!??" Utálnod kéne, mert egy tiszteletlen bunkó, ráadásul jól letegez, de mégis örülsz, mert ezáltal újra gyermeknek érzed magad. Lusty néni így szidalmazott a minap: "Monika, rossz lány, égve hagytad a villanyt a fürdőszobában - Lusty néni villanya egyben fűtőtest is, ezért majdnem elájult a melegtől, amikor fürödni ment (vitték)- vigyázz, mert jól elfenekellek! Biztosan viszketett a füled, annyit szidtalak a héten!" (és tényleg viszketett a fülem a héten)
De ha valamit jól csinálok, akkor "good girl vagyok". Ugyanúgy "good boy" a hatvanéves kertész is.
Lusty néni nagyon művelt finom asszony, mindenkivel jóban van, olyan akár az én nagyanyóm: mindenféle hírös emberek, sportolók, politikusok, írók keresik fel, hogy tiszteletüket tegyék nála. A minap megtaláltam John Major (aki Anglia miniszterelnöke volt 90-97 között) által előszavazott „Dare we trust them” című művet az asztalán. Szeretem az angol konzervatív népet (leginkább néniket) heccelni azzal, hogy „Nem szeretjük a külföldieket mi?!”, ez a könyv pedig azt bontogatja, hogy miként teszi tönkre az Unió az Egyesült Királyságot. Meg is jegyeztem Lusty néninek, hogy láttam ám miket olvas! De kiderült, Lusty néni bele sem lapozott, csak ajándékba kapta az egyik szerzőtől Sir Andrew Bowdentől!

Sokat beszél nekem a brightoni „régi szép időkről” a háború előtt. Állítólag az 1930-as évek voltak a legjobbak, amikor még volt közbiztonság. Még a háborúban is jó volt a közbiztonság, habár nem volt világítás az utcákon. Az emberek moziba jártak, meg színházba, szocializálódtak, nem otthon gubbasztottak a tévé előtt. Lusty néni a mai napig partikat ad, és bulizós.



Az angol időseket sem kímélte a történelem, Lusty néninek az első férje elesett a háborúban. És nem csak a férje.
Mary nénikémnek is elvitték Bill-jét Burmára aki azóta bicegett, nem látott fél szemére, s nem hallott fél fülére. Az ember azt hinné, hogy az Angoloknál nem volt semmi baj, hiszen olyan jókedélyűek ezek az idősek. Lám mennyit számít, hogy melyik oldalon áll az ország a háborúban! Az angolokba bele van vésve a győztes tudat. Épp ahogy a magyarokba a lúzer tudat.

Én meg most valahogy a kettő között bénázok.