Néha úgy tekintek a világra, mint egy játszótérre. Pökhendien figyelem, ahogy a gyermeki lelkek játszanak nevetséges kis képzeletbeli világukban. A kerítést támasztva szkeptikusan nézem, amint odabent, vagy odaát zajlik az élet, amihez semmi közöm. És persze vágyom közéjük. Irigykedve figyelem játéktól kipirult arcukat. Ahogy boldogan építik homokváraikat, és nem tudnak semmit a kerítésen kívüli világról.
Hogy keveredek ide nem igazán értem. Egy rossz hír, vagy egy félresikerült gondolat kirángat ebbe a hideg távoli világba, ahol semminek sincs értelme. Öregnek érzem magam, egy magányos szellemnek.
De aztán szerencsésen elfelejtkezek az egészről, amint valaki visszarángat a játszótérre.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése