Két idegesítő típusa van a „bicebóca” akcentusnak. (a „bicebóca, ahogy korábbi blogomban kifejtettem, az Angliában szerencsét próbáló imigránsok gyűjtőneve). Az egyik – főleg az indiaiak vagy feketék körében divatos, az, amikor az illető még csak hebegi a nyelvet, de már használja a szlengeket (rosszul)
Ők az „init” csoportba tartoznak.
Azok kedvéért, akik nem nyúzták az angol nyelvtant eleget, elmondom, hogy az „innit”-et az isn’t it vagy még szebben „is is not” ból rövidítettük, és akkor használjuk, ha például megkérdezzük, hogy „Szép napunk van, nemde?” „ It is a lovely day is it not?” Tehát a már elhangzott „it” segédigét „no”-zzák a végén.
De ezek az „init-bicebócák” össze vissza pakolják az "innit'-et, nem csak olyan mondatokban használják, amiben az helyes lenne.
Például: „You like cake innit?” vagy "You want me innit"?
Az első mondat helyesebben úgy szólna, hogy „You like cakes don’t you?”. Mert a „Do you like cakes”-ből alakul. Vagy "You'd like some cake wouldn't you?" ha a "would" segédigét képzeljük az elejére.
No de mielőtt mélyebben belemennék, lássuk a másik bicebóca típust:
A "cannot"
Az elnevezés a „can not”-ból ered, amit az angol felső-középosztály használ. A normális emberek leginkább csak annyit mondanak can’t. Azok a bicebócák használják a cannot-ot, akik nagyon szeretnének tökéletesen beszélni angolul, és ezáltal rangot szerezni maguknak. Lassan beszélnek, artikulálnak, bonyolult szavakat és nyelvtani szerkezeteket használnak, és kijavítanak, ha valamit nem jól mondasz. Még a merev metakomunikációt is megtanulták. Általában azok válnak „cannot”-tá, akik úgy érzik, hogy az angolok lenézik őket.
Mióta rájöttem, hogy úgysem leszek angol, azóta az init és a canot között ingadozom társaságtól függően :) .
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése