A túlvilág arcai

Mióta az eszemet tudom foglalkoztat ez a téma. És mindig másképp. Amikor kicsi voltam, szörnyek és kígyók képében érkeztek hozzánk a túlvilági lények miután leoltottuk a lámpát. Először az ágy alá bújtak, majd a wc-ben vártak, ezért mindig féltem kimenni pisilni.
Az angyalokat viszont imádtuk, Karácsonykor is őket vártuk és láttuk elsuhanni - az enyémeket csillogó ezüst ruhában. Tiniként inkább úgy gondoltam, hogy az ördög talált meg, de őt már nem láttam, csak éreztem, és megtörtént, hogy hetekig nem tudtam kiköltöztetni a lelkemből.


Nagy változást hozott aztán ezoterikus világnézet, amit okoskönyvek, tesók és barátnők élményeiből szőttünk össze magunknak. Ezek a beszélgetések (lelkizések) nagyon sokat segítettek, és az ördögök gyönyörű istennőkké váltak, akik bölcsességgel és szeretettel ajándékoztak meg bennünket huszonéveink elején.

Aztán jött a halál, hatalmas és félelmetes hirtelenséggel. Hiába tanultuk ki a túlvilág csínját bínját, és nyugtattuk meg lelkünket az örök élet-energia-karma-boldogság tételeivel, a halálfélelem mindent elsöpört. Amikor egy kedves közeli barátunkat veszítettük el, hónapokig nem tágított a hátam mögül, ott vigyorgott randán a kapájával, és várta, hogy kit vihet el megint. Horrorfilmek ijesztő jelenetei pörögtek le előttem, ahogy elképzeltük miként bánik el a halál jóbarátunk testével. Közben reméltük, hogy a lelke boldog, szabad  (csak ne keringjen körülöttünk).


Lassan két éve annak, hogy meghalt Apu. Amikor megtudtam a hírt, ismét éreztem a kapát, a döbbenetet és a szomorúságot. De furcsa módon hirtelen gyönyörű lett a világ. Kisütött a nap, és csak ültem a tengerparton, néztem a szépséget. Mint akit érzéstelenítés végett kupán vágtak. Persze hónapokig bőgtem és féltem, de ez a gyönyörű világ is ott volt velem. Mikor Anyuci meghalt szinte már csak a gyönyörűséget éreztem. Nem tudtam sírni. Amint belekezdtem volna, mintha nyakon ütöttek volna. Mintha Anyu kinevetne, hogy miért sírok, hiszen "Nem lesz semmi baj". Talán azért, mert ezek voltak az utolsó szavai hozzám. Tudom, hogy nem mondott mindig igazat, de mindig megnyugtatott. Hirtelen ünnepelni támadt kedvem, hiszen végre! Nem szenved többet. (és mi sem).

De aztán mégiscsak sikerült sírnom. És azóta is egyfolytában sikerül. Nem csak magamban, a rokonok, barátok, vagy a Zoli megnyugtató közelségében, hanem az iskolában az "ofő" karjaiban, a norvég néni kebelén, a kliensek vállán, a buszon, a teszkóban, dalolás, vagy éppen porszívózás közben... Miért haltak meg a szüleim?
Egy gyönyörű világ közepén üldögélek, nénik, bácsik, barátok és kedves rokonok ölelnek körbe. A szüleim csillógó ezüstruhás angyalok lettek. És mégis olyan szomorú vagyok.