A Hospice Alapítványt még akkor kinéztük magunknak (vagyis Andika - a költőnő - javasolta nekünk), amikor nem tudtuk, csak sejtettük, hogy nagy a baj. Ez a szervezet a haldoklók, és hozzátartozóik segítségére jött létre, és ehhez képest igen kellemes helynek tűnt. Kaptunk pszichológust, aki egy kis szobában beszélgetett velünk, kérdezgetett a múltunkról, a jövőnkről, a jelenünkről. Miközben próbáltunk összekaparni neki valami valós helyzetjelentést, rájöttünk, hogy az életünk káosz, és ez sosem volt másképp. Azt sem tudtuk megfejteni, hogy pontosan mikor-merre laktunk az elmúlt évtizedben a "régi ház"-on belül.
A beszélgetés utolsó kérdése így szólt: - Csak azt nem értem, hogy maguk mitől maradtak ilyen
normálisak?
Kemény meló lesz ez!
Három titkosnaplóval és egy rakás régi fényképpel érkeztem vissza Brightonba, hogy kiderítsem valójában milyen gyerekkorunk volt.
 |
| huszonvalahány éve Karancslapújtőn :) |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése