Huszon-éveimben gyakran megesett, hogy fizetésem oroszlánrészét a zenére költöttem. Főleg Londonban, amikor hétvégén az izgalmas lemezillatú zenei antikváriumokban bóklásztam. Egy vasfüggöny mögött felcseperedett bitliszes lánynak nehéz volt ellenállni a ritka kincseknek akár cédén, akár bakeliten. Aztán jöttek az olcsó magányűző 50 es és 60-as évek válogatás lemezei...
Zenei ízlésem aztán egészen megzabolátlanodott mikor felfedeztem, hogy a hatvanas évek után is van élet! A 20dik szülinapomra megvettem magamnak a drága Stevie Wonder besztofft, és egy Supertramp válogatást. Ráragadtam a Heart Fm-re és megszerettem az akkor kibontakozó indie britpoppot is.
A Lighthouse Family zenéjéről mindig az első angol családom jut eszembe akiknél dél-Londonban szolgáltam. És Simple Red volt az, akivel mindig haza és visszautaztam a buszon.
Ma már csak töltögetek. Eszetlenül mindent a gépemre. Nem sokat érnek velem a zenészek. A koncertekre is csak akkor megyek, ha hívnak és meghívnak. Még az italomat is sokszor ők fizetik szegények.
De mindig örömmel találkozom igazi szívbéli rajongókkal. Barátnői körömben a mai napig sokan tesznek azért, hogy a zene és a zenészek fennmaradjanak. Mert hiába a sok tehetséges zenész és zenekar, a rajongók azok, akik életben tartják a zene küzdelmes kis mesevilágát.
Utam során sok híres zenészt megismertem, akik becsben tartják azt, ahogy táncolgatunk előttük a színpadon, vagy segítünk nekik a koncertszervezésben. Zenészként meg saját bőrömön tapasztalom, hogy rajongók nélkül senkik vagyunk ebben a világban.
Hozzátok szólok most Kedvesek, akik sorban álltok a lemezboltokban, koncerteken, táncoltok, énekeltek, bíztattok, és befogadtok bennünket. Köszönöm, hogy vagytok! Nélkületek kipusztulnánk, a zenével együtt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése