Egy nagyon kellemes coffeeshopban fogyasztottuk el - kettőnk között megfelezve Zozival az egy embernek való adagot. Nekem a muffin is nagyon ízlett - finom csokis volt - és a hely is nagyon tetszett. Olyan volt, mint egy varázsbarlang és egy budapesti teázó keveréke. Titkon arra számítottam, hogy kitágul majd a tudatom, és minden harapással bölcs megvilágosodást fogok magamba táplálni.
 |
| "kávézó" mézillatú gyertyákkal |
Ehelyett azonban egyszer csak azon vettem észre magam, hogy órák óta üldögélünk egy mexiókói étteremben. Olyan volt, mintha percenként álmomból ébredtem volna, és mindig meg kellett kérdeznem, hogy amit mondtam, tényleg kimondtam-e, vagy csak álmodtam. Ezért elég gyakran ismételtem magam. Éppen ahogy Drew Barrymore újra és újra rácsodálkozott Adam Sandlerre az 50 első randi című filmben, én is percenként ébredtem rá a valóságra. Csak az én esetemben, akkor sem tűnt valóságosnak, hogy felébredtem, hanem olyan volt, mint azok az álmok, amikből mindig csak egy újabb álomba ébredünk. Ettől pesze rámtört a paranoia és úgy éreztem magam, mint egy bolond, akit senki sem ért meg.
 |
| lássuk be, hogy az étterem dekorációja sem segítette a tisztánlátást |
No aztán meg jött a "nagyothallás", amivel egy tőlem távoli beszélgetést tudtam követni kristálytisztán. De lehet, hogy csak képzeltem. Habár sokan megerősítettek, hogy ők is hallották, hogy magyarul szaval valaki mögöttünk, az ő szavahihetőségüket is befolyásolta a csokis muffin. És mindeközben megállt az idő. Mentünk ide, mentünk oda, folyton csak elaludtam-felébredtem, és vártam a tisztulást. Szerencsére jó kezekben voltam, akik ügyesen elnavigáltak rémálmaim közepette, de az tuti, hogy soha többet nem eszek ilyet. És Ti se tegyetek ilyet kedves olvasók!! :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése