Frida

Okulva az előbb leírtakból, lázasan belevetettem magam az önkifejezésbe, és elkezdtem megint festeni. Már nem is értem, hogy tudtam eddig várni, hiszen a festegetés mindig nagyon boldoggá tesz, és a zenéhez hasonlatos csoda-módon születnek meg a "remekművek" a kezem alatt. Ráadásul, sokkal kevesebb felelősséggel jár, mint a zenélés, hiszen szinte teljes mértékben a Jóisten felügyeli a munkálatokat, ha papírra vetek valamit. Talán azért, mert sosem tanultam ezt, s talán azért is, mert nem számít, hogy mi lesz belőle. Nem kell semmilyen általam vagy mások által megteremtett minőségnek megfelelnem, csak festek, mint egy ősember, a nagy kép előtt térdepelve orromig festékesen.

Zsuzsi hívott, hogy menjünk el Csicseszterbe Frida Khalo kiállításra. Két ötvenes hölggyel, akik a kocsiban ordíttatták a Khalo film zenéjét és közben izgatottan kérdezgettek minket sorsunk felől. Gyönyörű napsütéses idő volt, tökéletes nap egy kirándulásra, és arra, hogy a múzeum kis kertjében kapuccsínó mellett kibeszéljük a szegénysorsú festőnő magánéletét.

A kiállítás is megihletett, és ismét rádöbbentett arra, hogy nem olyan rossz a mi életünk. Érdekes, hogy mennyien irigylik a zseniket, miközben azok csak arra vágytak, hogy normálisak legyenek. A tehetség nem mindig áldás, hanem egyszerű kompenzáció.. Nem az a legfontosabb az életben, hogy végre sikerüljön remekművet alkotnunk, hanem hogy magát az alkotást élvezzük.