Talán Apus halálával kezdődött. Vagy, amikor először kijöttem Angliába. Vagy talán, még mikor az első serdülőkori pattanások megjelentek rajtam...
De az is lehet, hogy Anyu nevelése, hiszen ő sosem panaszkodik, pedig sokkal több oka lenne rá, mint azoknak, akik naphosszat nyivákolnak a semmin . Folyamatosan próbáljuk elhinni, hogy az élet szép. Mint a filmben (La vita è bella), ahol Guido (Roberto Benigni) megpróbálja elhitetni kisfiával, hogy a haláltábor, ahova a nácik elvitték őket egy játék helyszíne. Az élet szép!
Mindenki szorong, fél, magányos, de mosolyog, mert azt játssza, hogy az élet szép.
És tényleg az. A pillanatok, percek, órák gyönyörűek.
De ha kibújunk biztos kis kuckónkból, amit vakságból, süketségből és butaságból építettünk magunk köré rájövünk, hogy egy háborús zónában élünk. Hiába kék az ég, ha mindenki haldoklik körülöttünk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése