Az ouch! nevű bárban ücsörögtem egy este, amikor elkapott valami erős szentimentális érzés. Talán a bortól, talán a zenétől, az is lehet, hogy a "kocsmáros szép tekintetétől", de úgy éreztem, muszáj beszélnem anyuékkal. Normális esetben az ember ilyenkor felhívja a szüleit, de persze én csak sms-t tudtam küldeni nekik. Naná, hogy hülyén éreztem magam, de mégis megtettem, és könnyek között írtam mindkettőjüknek.
Jogos a feltevés, hogy miért írok sms-t halottaknak...
Olyan volt ez, mint amikor az ember először imádkozik. Kicsit furcsa, nem igazán hisz abban, hogy meghallgatásra talál, de azért egy próbát megér. Az imádkozó embert sem nézik hülyének, ha egy fal előtt bólogat vagy egy "semmihez" beszél (sokszor hangosan), vagy egy kereszten lógó majdnem meztelen halott férfi faszobrához panaszkodik. Az én szent szüleim (akik valljuk be nem voltak szentek, de jézusnak is voltak botlásai) legalább valós emlékeket és érzéseket hagytak bennem, amivel kapcsolódni tudok a csodálatos istenhez.
Hát így vagyunk mi most Anyával és Apával.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése