Britain's Got Talent II. rész

Vicces - és Brightonra jellemző eset - hogy miközben izgatottan néztük a BGT utolsó epizódjaid kiderült, hogy az egyik döntős Sam Kelly pont az Ouch!-ba szervez egy bulit. (Még nem híres korában fogott bele a projectkbe, ő is itt Brightonban jár zenesuliba és a zenesuli - BIMM -gyakran koncertezik nálunk) Az  általa szervezett este neve Nerd Night volt, ami annyit jelent, hogy mindneki képregényhősnek, vagy képregényt olvasó okostóbiásnak öltözött, és persze volt élőzene és vigadalom.



Így Alex Hulk lett, (ffalfestékkel zöldre festette magát), én meg egy 3d mozis szemüveggel oldottam meg hogy okostojás legyek. Már a nap eleje is viccesen indult, mert Alex így zölden ment el megnézni egy rugby meccset, amit a sky sporton leadtak, és mivel a kameramannak feltűnt többször kommentálták cselekedeteit.

Én is nagyon izgatott voltam az esti buli miatt, ahol  rajtam kívül senki nem foglalkozott a hírességgel. (Végülis ők már régóta ismerték, a többiek meg nem néztek BGT-t)

Sam meg a nerdek

Az est végéén átadták a díjakat a nyertes kosztümnek, s képzeljétek ki nyerte meg a főnyereményt, stúdió időt Brighton egyik legpofásabb próbatermében? - hát én! Már alig várom, hogy menjünk
Sam Kelly video a BGT-ből

Bébiszitt

A világ legjobb munkája a bébiszittelés. Természetesen arra a bébiszittelésre gondolok, amikor este elmennek a szülők és a bébiszitter (ez esetben én) kap egy bébi monitort, egy fényképet a gyerekről, egy üveg jóféle bort, mellé sajtot és krékert és egy távirányítót, hogy jól érezze magát. (mindezt 10 fontos órabérrel)

Egyik ilyen esetem sajnos nem úgy végződött, amilyen jól kezdődött. Az áldott édesanya és a testvére olyan részegen érkeztek haza, hogy alig tudtak felvánszorogni a lépcsőn. Mindkettőnek véres volt az arca, az egyiknek a foga is kitört. Azt mondták azért történt mindez, mert a Brighton Centerben ahol az X-faktort nézték nagyon erős a bor. Hááát...

(még mindig jobb, mint az én történetem, amikor azt gondoltam hogy ezek tuti megöltek valakit)

Szülinap

Nagyon meghatódtam, mert a szülinapomra (is) eljöttek Brightonba Alex szülei, és egy remek olasz(os) étterembe vittek el a tenger partján. (Alex mindent megtesz, hogy pótolja csonka kis családomat, és szerzett nekem két szuper szülőt Allant és Deb-t.)

   

 Szerencsére az idő sokat javult májusra, és a közel két hétig tartó szülinapi mulatságom nagyon jól sikeredett. Természetesen az Ouchban tartottuk a nagy bulit, ahova jó sokan eljöttek. Volt dalolás, koccintás, igazán nem is lehetett volna tökéletesebb a harmincötödik (ááááá) szülinapom. Szerencsére itt Angliában nem olyan gáz megöregedni, így teljes optimizmussal tekintek a jövőbe.

   

 Köszönöm szépen mindenkinek a jókivánságokat, az ajikat, és hogy eljöttetek.

 

Megint Otthon

Juj, nagyon jól sikerült a legutóbbi hazalátogatás. A reptérről egyből Katus húgom koncerjére vitt a taxi, ahol mindenki futott elém, még Eduska is, és ott ült az egész család (boreditkenéni fiával együtt). Pogácsa, pálesz és fröccs volt a vacsorám, miközben elérzékenyülve hallgattam a saját dalaimat Katus csodás előadásában. Nagyon büszke voltam a zenekarra, akik - nem úgy mint én - szépen fejlődnek és kitartóan koncerteznek.

Sokat bringáztunk, családoztunk, várostnéztük, igazi jó kis nyaralás volt ez. Jó volt végre találkozni a barátokkal, és legújabb családtaggal Marcoval is.

Britain's Got Talent

Alex és én nagyon rákaptunk a Britain's Got Talentre, ami az otthoni X faktorhoz hasonló (ha van olyan...). Minden héten izgatottan vártuk az epizódokat, természetesen ezt a szenvedélyt titkoltuk mások előtt. Vicces, hogy Anglia legtehetségesebb mutatványa egy kutya lett.




(Pedig a magyar kosárlabda akrobaták rohadt jók voltak)

Fura

hogy amíg otthon voltam minden a zene körül forgott, most hogy itt vagyok a zenében, már nem is izgat annyira. Talán azért van ez, mert  itt Brightonban minden a zene körül forog - nekem már nem kell ezen dolgoznom. És főleg mióta az Ouch-ban (tisztességes nevén az Ouch Music Café-ban) élek, nincs olyan nap, hogy ne halljak zenét, itt van egy saját színpadom és közönségem is ha kell. Az életem tele van zenével, zenészek jönnek mennek, én meg úgy döntöttem, hogy szünetet tartok. Vagyis inkább megvárom az igazit...

Nem sikerült túl jól a szakításunk George-dzsal, a manageremmel, a fejembe szállt a hírnév, ezért otthagyott. Legalábbis ő ezt így látja.  De én szerencsésnek érzem magam, hogy idáig eljutottam, nagyon sokat tanultam és megismertem egy csomó tehetséges és érdekes embert. Ezt a videot a youtubon találtam a minap, amit még Geroge tett fel. Hát így kevertük össze a Happy Song-ot Cralwley-ban.

A nagy nap!

Amikor valami nagy dologra vállalkozom, jobb nekem, ha nem gondok bele túlzottan, mert félő, hogy a kihívás reális közelsége (és nagysága) elveszi a kedvemet. Ezért nem is néztem meg azt a filmet a brightoni marathon útvonaláról, hanem csak szépen naívan, de azért szorgosan készültem fel a nagy futásra.


Csak a maratont megelőző este kezdett derengeni, hogy mire is vállalkoztam, és így nem sikerült úgy az alvás, mint ahogy azt terveztem.

Annyit tudtam csupán, hogy az én tempómban 6 órán keresztül kell majd futkároznom. Az, hogy vazelint kell kenni magunkra és hogy vigyünk vizet (meg valami kaját) már csak akkor jutott tudomásomra, amikor ott voltam a kétezres tömeg között a rajtnál. Velem volt Louise is, Karoline barátnője, ő világosított fel ezekről a fontos dolgokról és ő nyomott a zsebembe egy energiacukorkát azzal a jótanáccsal, hogy a finis előtt egyem meg, mert szükség lesz még egy löketre. (Én úgy gondoltam, hogy löketnek elég lesz a tudat, hogy Alex szülei is eljöttek drukkolni, meg a Zsuzsa a biznisz partnerem is ott lesz. No meg persze azt is elvártam, hogy majd osztogatják nekünk a vizet meg a cukorkát az önkéntesek)


De amikor elindultunk szépen komótosan, békét ési nyugalmat éreztem, azt, hogy nem lesz itt semmi gond. (Ritkán érzek így, de ha így érzek, akkor mindig igazam van.) Csupán 21 másodperccel később értem a célba, mint azt terveztem. Nagyon nagy szerencsénk volt az idővel, mert sokkal ideálisabb volt, mint a tavalyi maraton napján - ahol kánikula volt. Napos, szeles, kellemes időjárás volt mind a 6 órán keresztül. Egyszer sem jutott eszembe hogy feladjam, még akkor sem, amikor a toi toikat ügyesen kikerülve egy útszéli templom luxus wc-jében ücsörögtem szünet gyanánt és masszíroztam fáradt csípőmet. Az úton mindig kiabáltak és drukkoltak nekünk, nem kellett csalódnom, mert tényleg osztották a vizet és a cukorkát. Csak azért nem mertem gyorsabban futni, mert féltem, hogy meghalok..

nagyanyótól kapott nadrágban

A finishnél viszont nagyon belehúztam és mindenki megdicsért hogy milyen szépen mosolygok. 6 órás eufóriában éltem, és mikor befutottam a célba ott integetett nekem az egész pereputty Alex-szal az élen. Nem is tudom mikor voltam ilyen boldog utoljára.

hepiend

Brightoni tavasz

Ez a tavasz egyáltalán nem sikerült olyan jól, mint multkori. Nézegetem a tavaly ilyenkor készült képeket, és elfog az irigység. Tavaly áprilisban már hámlott a bőrünk a sok napsütéstől, amit hétvégenként élveztünk a tengerparton. Idén jégeső, szél és fűtés jellemzi a mindennapjainkat. Nem is tudom hogy lesz ebből Maraton!

Futásom története

Már kb 6 éve futok rendszeresen. Pedig mennyire utáltam futni suliban. (Egyszer megpróbáltam elmismásolni a dolgot, de valaki beárult Ancsa néninek, ezért egyedül kellett lefutnom a kört utólag, miközben a többiek boldogan fociztak. Nem is tudom mit utáltam jobban, a futást, vagy azt a szörnyű tornadresszt, amit hordanunk kellett kövér és pubertáló idomainkon)

Csak akkor kedveltem meg a kocogást, amikor (sokak javaslatára) fogyózni kezdtem, és a Római strandot futottam körbe - először csoportosan, még Apu is csatlakozott hozzánk - majd később egyedül az első walkmanom társaságában amiben a hosszú bitlisz korszak után végre megszólalt a fanki. (ugyanis a bitliszre nem lehet futni) Milyen büszke is voltam magamra, amikor másfél kilómétert lefutottam egyhuzamban, igaz hogy sípolt utána a tüdőm rendesen.

Amikor átköltöztem Pestre, felfedeztem az éjszakai dunaparti kocogást, ami elmaradhatatlan testi és lelki gyógyír volt stresszes kis életemben. Külön örültem, hogy addigra már feltalálták az mp3 lejátszót, ami nem csapkodta az oldalamat úgy, mint az óriási walkman, és a szalag sem gyorsult lassult közben. (Habár volt egy kisebb shock-mentes cd-lejátszó korszak, ami nem volt olyan rossz, csak szintén kényelmetlen, és néha már nem bírta a himbálózást az övtáskámban és mégiscsak shock-kot kapott.)


A Dunaparti futás mindig a kassákutcai kislakástól a félkarú Bibó István szoborig tartott, ahol nyújtóztam egy keveset, mielőtt visszafordutam. Kb 2 évig mindig ugyanazt a zenét* hallgattam, és szépen megvolt a rendszer, hogy mikor gyorsulok, mikor pihenek és mikor kocogok latinos lazasággal. (Ez egyik ilyen felgyorsulós részen fedeztem fel, hogy aszmás vagyok, node annyi baj legyen..)

egy mostanában készült kép - illusztrációs célból 

Dunapartból hamarosan brightoni tengerpart lett. Sokszor kaptam el a lemenő napot, rózsaszín volt az ég amikor elindultam, és visszafelé már a holdat láttam, aki időközben egyik legjobb barátnőmmé vált. Sok időt töltöttünk együtt nagy dolgokról beszélve a tengerparti kavicsokon ülve. A futás mindig nagy érzelmeket és világmegváltó gondolatokat hoz ki belőlem, ezért is volt könnyű rákattanni.



*(De Phazz-Death by Chocolate) 

Rabóta, rabóta rabóta...

(Amint látjátok nagyon ügyesen (és szellemesen) átvettem (és megmódosítottam) Lenin bölcseletét).

Keményen dolgozunk a kis bizniszünkben és próbálok nem hisztizni azon, hogy megint csak valami újabb dolgot kell kitanulnom amiben semmi sikerélményem nincsen - egyelőre. Nem is beszélve arról hogy közben egy újabb mumussal kell szembenéznem, vagyis üzletelnem kell.

Habár folyamatosan kapok a fejemhez (építő jellegű) kritikákat, szakmai tapasztalatlanságomat szorgalommal próbálom ellensúlyozni napi 10 órás munkával. Mindeközben próbálom megmagyarázni magamnak, hogy nem baj, hogy most megint valami tök mást kell tanulnom, mert az élet - legalábbis az enyém - már csak ilyen, és milyen jó is, hogy ilyen. (Nem olyan pl, mint azoké, akik egész életükben egy szakmát tökéletesítettek, és egyre jobbak benne, és haladnak előre, felnőtté válnak, szép házuk és gyerekeik lesznek, derosszisaz!) Rengeteget tanulok most, és egyébként pedig nagyon büszke vagyok a csapatunkra. (Magamra nem annyira, mint a csapatunkra).

Szóval finom ebédeket szállítunk ki Hove és Brighton környékén. Ezt a logót és a weboldalt (www.brightonlunch.info) is én terveztem, és magam szállítom ki a rakományt biciklivel. Jah és én vagyok a főkóstoló és én csomagolom be a kajákat, amihez úgy érzem van jó kézügyességem. (Azért mégiscsak ér némi sikerélmény). Egyébként pedig a legfontosabb az, hogy minden nagyon finom!!!!

a kislány

Atkins és az egészséges életmód

A ötlete volt hogy a karácsonykor felszedett pocakunkat atkins diétával tüntessük el. Ez azért volt jó öltet, mert így véget vetettünk az italozásnak, (ezáltal a ciginek is) és az én maratonos felkészülésem is beindult. (Habár sokszor szédelegek az éhségtől annak ellenére, hogy  éjjel is zabálom a csirkét szalonnyával..)

Jó, hogy A szigorúan betartatja velünk az étrendet, és szereztem egy személyes trainert is az egyik takarítós kliens személyében. Őt Steve-nek hívják, és nagyon lelkesedik minden egészséggel és testmozgással kapcsolatos dologért. Otthon készít videofelvételeket, mert az Anyuka visszament dolgozni (a channel 4-ban szerkeszti a főzős műsorokat) ő meg otthon maradt a két kicsi lányukkal. A kisebbiket Alexnak hívják (itt a lányok is lehetnek Alexek), és nagyon cuki nagy feje van a táptól. (Mindig jól megdögönyözöm, mert nem lehet ellenállni neki.)

Igazából nem kértem tanácsot sosem Stevetől, de ő szívesen beszél hozzám és követ a lakásban ahol éppen takizgatok. Mutatott egy pár videofelvételt is a múltjából, mint pl ez a reggeli műsor. (Ő ez a sármos északi dialektusú férfiú.)




Steve most éppen Mr Tumble-val készít egy fitnessz videot. Őt csak a gyerekek ismerik, meg a gyerekes szülők én még nem hallottam róla, de állítólag nagy sztár. :)

Biznisz

Egy brightoni ír kocsma hátsó dohányzó kertjében fogant meg a világmegváltó gondolat bennünk - vagyis Zsu-ban, mert ő az okos és földhözragadt, én meg vagyok a mindenre bólogató - hogy bizniszt csinálunk! Nem tudom hányadik cider és cigi után történt mindez, mindenesetre a ragyogó ötlet új lendületet adott 2012-nek.

Mindent szépen felépítettünk, hogy miként fogjuk A bárjának kihasználatlan konyháját felforgatni, és hogy miként fogjuk beindítani az ebéd házhozszállítós bizniszünket, ami itt nem létezik.

Zsu és én azóta is elválaszthatatlan üzletasszonyok vagyunk bizony!

Maraton

Megint elkezdtem edzeni a Maratonra, és idén sikeresen kaptam is helyet a brightoni csapatban. A Hajléktalan Világbajnokság  és egy Porchlight nevű hajléktalanokat segítő szervezetnek gyűjtök majd ezzel a futással. Elég nagy fába vágtam a fejszémet (megint), de a futkározást kifejezetten élvezem. 

Amitől jobban félek, hogy legalább 500 fontot kell összeszednem. De csak lesz majd valahogy.

Furcsa magyarok

A brightoni magyarok közül leginkább azok tartanak és ragadnak össze, akik nem beszélnek angolul. Akinek már sikerült beilleszkedni, és önbizalommal használják a nyelvet, általában másféle külföldiekkel barátkoznak, vagy ritkább esetben angolokkal. (Általában azok barátkoznak angolokkal, akik angolokhoz mentek feleségül)

A magyarok összetartása általában az első csalódásig tart. Sok lenyűgöző történetet hallottam arról, miként verik át egymást  a magyarok, ezért nem is csodálkozom, hogy nem nagyon igen keressük egymás társaságát. (Hacsak nem valami praktikus okból, mint pl "Adjatok má' munkát".) . Én szerencsére egyelőre megúsztam az ilyen átverős élményeket, de azért én is kaptam már ezt azt a fejemhez.

Hozzá kell tennem, hogy az én baráti köröm nagy része szintén magyarokból áll, gondosan kiválasztott tiszta lelkű, szorgalmas, jókedvű, segítőkész, emberekből, akikre büszkén mondhatom az angoloknak, hogy kérlekszépen, ilyenek a magyarok!!!

Szilveszter

Én nagyon élveztem a Szilvesztert is. Karoline és Paul barátaink hívtak meg minket egy élőzenés, büfés buliba Burgess Hillbe, ahol Katussal énekeltünk egy jót. Ez volt az első és egyben utolsó eset, hogy műszempillát viseltem...

Éjfélkor A felhívott.
Érzem, hogy ez az év jobb lesz, mint 2011 volt.

Három Karácsony!

Tavaly volt az utolsó Karácsonyunk Anyucival. Idén volt az első az új családjainkkal. Ráadásul három is!

Az elsőt Rickynél és Zsuzsusnál tartottuk. Mindketten nagyon kitettek magukért, remekül sikerült az ünnepi vacsora és a hangulat. Ráadásul Katus tesó, és Ági fogadott tesó is velünk ünnepelt.

Ez volt a 24-i (magyar) Karácsony, amikor kibontottuk az ajándékokat, koccintgattunk, de nem énekeltünk Bármilyen jó is együtt, azért még nehéz mosolyogni, és elhessegetni a fájó emlékeket. Azt hiszem a Karácsony már mindig ilyen "bittersweet" marad.

Itt volt velünk A és Ricky anyukája is. Ricky Anyukája, akit Silvianak hívnak, de jobban kedveli, ha Sophiának szólítják rermek tánctudásának és humorának köszönhetően a későbbi lánybulik oszlopos tagjává vált.

Karácsonyi lányok

A második karácsony A bárjában volt, amit a szegény árváknak és család nélkülieknek tartottunk. (Persze főleg az én barátaim jöttek el, akiknek nagyon ízlett a hagyományos angol karácsonyi étek - a pulyka - és a hozzá csempészett magyaros uborka- és franciasaláta. Utána tánciztunk is még egyet.

A harmadik karácsony Newburyben volt.
A elvitt a szüleihez.
Nagy meglepetés ért, amikor kiderült, hogy az én lovagom igazából egy herceg. (Nem ritka eset Angliában egyébként, hogy az ember olyan hercegekbe botlik akik titokban tartják kilétüket, és álruhában próbálnak szerencsét diszkrét távolságban a családi kastélytól )

Newburyben  ügyesen helyettesítettem Eloise-t, A testvérét, aki Mexikóban él. 3 napig ettünk-ittunk, (mintha csak otthon lettem volna), tréfás játékokat játszottunk, A büszke volt rám hogy megnyertem a "pass the bomb" szójátékot,  elmentünk moziba, és nagyon sok ajándékot kaptam!!! :)

A baj óta

gyakorlatilag együtt élünk A-val. Miuátán megbeszéltük, hogy egyikünk sem áll készen egy kapcsolatra, felajánlotta, hogy lakjak vele. Így beköltöztem hozzá és 3 barátjához (köztük a "jóképű merev táncoshoz") Hove egyik leglepukkantabb negyedének leglepukkantabb lakásába. A boldogságunkat nem lehet szavakba ölteni! (És ezen mi csodálkozunk a legjobban).

Lánybulik

És így is lett. Legújabb barátnőmtől kaptam az üzit, hogy menjünk el a jazzklubba, de végül egy kis pubban kötöttünk ki. De hogy ne legyen nagyon kínos a dolog, elhívtam még egy ex osztálytársamat a lengyel Mártát, aki hozott magával még egy pár barátot, így 5-en vígadtunk és énekeltünk együtt a fiúval, aki az összes brit kocsmadalt és popslágert el tudta játszani egy szál gitáron. (Néha becsatlakozott mellé egy zavarba ejtően jól éneklő fekete lány, ezért én nem is erőltettem az éneklés dolgot, csak tapsoltam és ügyesen kerültem az A témát.

Ebből a buliból és társaságból fejlődött ki aztán egy rendszeres lánybuli keddenként. Együtt szívtuk a cigiket sutyiban, ittuk a cidereket és beszélgettünk a lelkünkről meg a férfiakról. Amíg meg nem történt baj...

A kép csak illusztráció, a szereplők nem hitelesek - ezen pl vannak fiúk is ami nem jellemző a lánybulikra. :)
(Brunswick Jazzklub)

Brazil party

Az ölelős történet után rájöttem, hogy az életem egy nagy vicc. Főleg miután kiderült, hogy A széptekintetű kocsmárosnak - ezentúl nevezzük őt A-nak - van barátnője, aki nem más, mint Brighton egyik legdögösebb, legnagyobb mellű és legformásabb fenekű ausztrál gyöngyszeme. Egy brazil partiban mutatott be minket egymásnak, ahova természetesen egyedül érkeztem annyira kiöltözve, hogy magam is szégyelltem. Persze ez a gyöngyszem nem csak szép volt, de roppant jófej és okos is, (és okos előrelátással kitalálta, hogy barátkozzunk, járjunk el együtt a jazz klubba és elkérte a telefonszámomat). A brazil buliban így hát mindenkivel táncoltam aki csak igényelte, sőt magam próbáltam becsatlakozni a csoportban táncolók közé szambát mímelve. Végül egy jóképű de merev angol fiúnál kötöttem ki, aki A lakótársa volt egyben.

(Annyi baj legyen, végülis szereztem néhány jóbarátot!!)

Big Hug

Már írogattam szerintem a nagy ölelésről, ami az angol és egyéb amerika-inspirált népek kedvenc örömszerző tevékenysége. Itt nincs nagyon puszilgatás (max egy félig levegőben hagyott puszi jár ha már nagyon jóban vagytok), hanem egy kedves, jól megtermett öleléssel üdvözlik egymást az angol népek. Nekem ez nagyon bejön, és viccesnek találom, ahogy az elméletileg hűvös angol népek zavarba hozzák így a mifélénket.

Ezzel a módszerrel sikerült túltennem magam az Anyuska dolgon, és ezzel a módszerrel kerültem közelebb a lejjebb említett széptekintetű és ügyesen ölelgető kocsmároshoz, aki valójában az ouch bár tulajdonosa.

Az történt ugyanis, hogy egyik este kosaramban borocskával útban egy kedves barátnőmhöz - visszafoghatatlan késztetést éreztem arra, hogy beugorjak a bárba hozzá egy ölelésért. Persze nem fontoltam meg eléggé a döntésemet, és elég ciki volt arra a kérdésre, hogy What can I get you? azt válaszolni, hogy hmm hhmm egy hug please!! (Perzse annyira suttogtam, hogy többször meg kellett ismételnem mire megértette). Majd készségesen kiugrott a pult mögül, és mindenki szeme láttára megölelt. Én szépen megköszöntem és távoztam. (A barátnőmmel jókat kacarászva koccintottunk a történetemre, miután beszédültem hozzá borocskás kosarammal)