Csak akkor kedveltem meg a kocogást, amikor (sokak javaslatára) fogyózni kezdtem, és a Római strandot futottam körbe - először csoportosan, még Apu is csatlakozott hozzánk - majd később egyedül az első walkmanom társaságában amiben a hosszú bitlisz korszak után végre megszólalt a fanki. (ugyanis a bitliszre nem lehet futni) Milyen büszke is voltam magamra, amikor másfél kilómétert lefutottam egyhuzamban, igaz hogy sípolt utána a tüdőm rendesen.
Amikor átköltöztem Pestre, felfedeztem az éjszakai dunaparti kocogást, ami elmaradhatatlan testi és lelki gyógyír volt stresszes kis életemben. Külön örültem, hogy addigra már feltalálták az mp3 lejátszót, ami nem csapkodta az oldalamat úgy, mint az óriási walkman, és a szalag sem gyorsult lassult közben. (Habár volt egy kisebb shock-mentes cd-lejátszó korszak, ami nem volt olyan rossz, csak szintén kényelmetlen, és néha már nem bírta a himbálózást az övtáskámban és mégiscsak shock-kot kapott.)
A Dunaparti futás mindig a kassákutcai kislakástól a félkarú Bibó István szoborig tartott, ahol nyújtóztam egy keveset, mielőtt visszafordutam. Kb 2 évig mindig ugyanazt a zenét* hallgattam, és szépen megvolt a rendszer, hogy mikor gyorsulok, mikor pihenek és mikor kocogok latinos lazasággal. (Ez egyik ilyen felgyorsulós részen fedeztem fel, hogy aszmás vagyok, node annyi baj legyen..)
 |
| egy mostanában készült kép - illusztrációs célból |
Dunapartból hamarosan brightoni tengerpart lett. Sokszor kaptam el a lemenő napot, rózsaszín volt az ég amikor elindultam, és visszafelé már a holdat láttam, aki időközben egyik legjobb barátnőmmé vált. Sok időt töltöttünk együtt nagy dolgokról beszélve a tengerparti kavicsokon ülve. A futás mindig nagy érzelmeket és világmegváltó gondolatokat hoz ki belőlem, ezért is volt könnyű rákattanni.
*(De Phazz-Death by Chocolate)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése