Amikor valami nagy dologra vállalkozom, jobb nekem, ha nem gondok bele túlzottan, mert félő, hogy a kihívás reális közelsége (és nagysága) elveszi a kedvemet. Ezért nem is néztem meg azt a filmet a brightoni marathon útvonaláról, hanem csak szépen naívan, de azért szorgosan készültem fel a nagy futásra.
Csak a maratont megelőző este kezdett derengeni, hogy mire is vállalkoztam, és így nem sikerült úgy az alvás, mint ahogy azt terveztem.
Annyit tudtam csupán, hogy az én tempómban 6 órán keresztül kell majd futkároznom. Az, hogy vazelint kell kenni magunkra és hogy vigyünk vizet (meg valami kaját) már csak akkor jutott tudomásomra, amikor ott voltam a kétezres tömeg között a rajtnál. Velem volt Louise is, Karoline barátnője, ő világosított fel ezekről a fontos dolgokról és ő nyomott a zsebembe egy energiacukorkát azzal a jótanáccsal, hogy a finis előtt egyem meg, mert szükség lesz még egy löketre. (Én úgy gondoltam, hogy löketnek elég lesz a tudat, hogy Alex szülei is eljöttek drukkolni, meg a Zsuzsa a biznisz partnerem is ott lesz. No meg persze azt is elvártam, hogy majd osztogatják nekünk a vizet meg a cukorkát az önkéntesek)
De amikor elindultunk szépen komótosan, békét ési nyugalmat éreztem, azt, hogy nem lesz itt semmi gond. (Ritkán érzek így, de ha így érzek, akkor mindig igazam van.) Csupán 21 másodperccel később értem a célba, mint azt terveztem. Nagyon nagy szerencsénk volt az idővel, mert sokkal ideálisabb volt, mint a tavalyi maraton napján - ahol kánikula volt. Napos, szeles, kellemes időjárás volt mind a 6 órán keresztül. Egyszer sem jutott eszembe hogy feladjam, még akkor sem, amikor a toi toikat ügyesen kikerülve egy útszéli templom luxus wc-jében ücsörögtem szünet gyanánt és masszíroztam fáradt csípőmet. Az úton mindig kiabáltak és drukkoltak nekünk, nem kellett csalódnom, mert tényleg osztották a vizet és a cukorkát. Csak azért nem mertem gyorsabban futni, mert féltem, hogy meghalok..
 |
| nagyanyótól kapott nadrágban |
 |
| hepiend |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése