Apóssal Londonban

Alex apukája Alan (aki már az én apukám is) tag a Wembley-ben, ami azt jelenti, hogy minden meccsre, ahol játszik angol csapat elvihet magával még egy embert szurkolni. Így lettem én ez az ember. Nagyon érdekes/izgalmas érzés volt egy kedves, ötvenes-pocakos, értelmes-vicces emberrel randizni a China Townban, ahol leginkább az üzletről beszélgettünk.
De közben ilyenek kavarogtak a fejemben: Alig egy éve (talán emlékeztek még, a párizsi kaland után) azon szomorkodtam, hogy elvesztettem mindenemet, most meg lám, már apukát is talált nekem a jósors, és itt ücsörgök vele "chrispy duck-kot szopogatva". Alig egy éve még csak huncut gondolat volt az Alex, és lám, már én vagyok az új házikedvenc a Weddell famíliában. (Weddell - Nagymamám szerint égi jel, hogy vedd el). Alig egy éve még attól féltem, hogy munkanélküli hippi zenészként fogok megdögleni és lám nem is olyan rossz ez! :)

A Wembley is nagy élmény volt, bár mondták ott a körülöttem lévő emberek, hogy inkább ne kiabáljak a fura kis nyelvemen, mert még azt hiszik, hogy az ukránoknak drukkolok. Ezért inkább dalba foglaltam az érzéseimet, és ezzel sikerült kiegyenlítenünk az állást. Nagyon jó kis nap volt, talán az tetszett a legjobban, hogy úgy mutatott be Alan a mellettünk ülő barátkozós személyeknek, hogy "She is my daughter in law".

Így készülünk a meccsre!