A lánykérés

Megállt a taxi a házunk előtt - az igazi angol forma, amibe hátul kell beülni és golyóálló üveg van az utas és a vezető között ezért csak mikrofonon keresztül tudunk beszélni egymással. Sejthettem volna, hogy nem üzleti út lesz ez - ahogy az nekem Alex állította - mert időnként elkaptam egy huncutkás mosolyt a taxishölgytől a visszapillantó tükörben. Csak amikor megálltunk a "Bandstand" előtt (Bandstand az a szép kis kilátó vagy színpad, ami a tengerparton van,  Brighton egyik legújabb büszkesége) kezdett gyanússá válni ez a cécó. De akkor is csak azt sejtettem, hogy biztos nem üzleti ebéd lesz ez!

Az utasítás szerint felmentem a lépcsőn, ahol egy dobozka várt engem:

És most egy kicsit utazzunk az időben.

Tini koromban nem voltam valami szociális jellem, csak a legszerencsétlenebbekkel mertem barátkozni, vagy inkább velük sem, és a nap fénypontját jelentő  ebédszünetet a gimnázium lépcsőjén ülve töltöttem egy kakaóscsigával. Néha beszólt a pedellus bácsi, hogy fel fogok fázni, de ennél több kommunikációban nem igazán volt részem. Mikor ezt elmeséltem Alexnak, ő azt mondta, hogy ilyen szomorú történetet még sosem hallott. (Mert a többit még nem tudja hihi). Az ő javaslatára egyetértettünk abban, hogy ezekben az időkben csakis egy szép angol lovagról ábrándoztam, aki természetesen nem lehetett más, mint ő maga.


A dobozon rajta volt a nevem, és amikor izgatottan kinyitottam egy képeslapot és egy csokis péksütit találtam benne. A képeslapon a világ legszebb sorait találtam, amik ezzel zárultak:
"Ezentúl sosem kell egyedül ülnöd a lépcsőn". Most már bizonyára Ti is kitaláltátok, hogy a csokis süti a kakaóscsigát szimbolizálta.
Amint ott meghatódva gugoltam a lépcsőn, Alex a hátam mögé lopózott és a térdeire rogyva megkérte a kezem. Nem tudom mikor voltam ilyen boldog utoljára - vagy valaha.

Később hugaimmal és barátaimmal hatalmas murit csaptunk, és egész nap csak szédelegtem a boldogságtól.

(Az esküvő Márciusban lesz ugyanitt Brightonban.)