Tavasz

Alig vártam ma, hogy a tengerparton piknikezzünk ebéd gyanánt. (Vasárnaponként is dolgozom mostanában, számítástechnikát oktatok Portslade mellett.) Újra vidáman tekertem a drótszamarat hazafelé, a nap sütötte orcámat, éreztem, hogy szépen lassan megint önmagammá válok, ahogy a város is.

A tengerpartra érve a gyerekek már nyári ruhában szaladgáltak félig vizesen, mezitláb a köveken, az angol pub kultúra hímnemű megszállottjai pedig ahogy kell, félmeztelenül itták söreiket. Ma már mindenki mosolygott Brightonban. (Vagy csak hunyorgott a napsütésben. Ezt sosem tudom megkülönböztetni.) Én is nekivetkőztem (de azért nem félmeztelenre), megpakoltam a piknikes pakkot - amit még Zsuzsi szerzett a Hiltonból, s tartalmaz kést villát, műanyag boros poharakat, bornyitót és utólag beletett szendvicseket- és leültünk a langyos kavicsokra. Kb húsz perc elteltével pánikszerűen robogtunk haza, úgy fáztunk. A tavasz csalóka tünemény és már megint bedőltem neki.