Mártír Magyarok

Megosztok Veletek egy újabb szociológiai felfedezést a brightoni magyarokról.

A már születésünktől - de inkább történelműnktől belénk kódolt mártír magatartás igen termékeny talajra lelt itt Brightonban is. A mártír magyarok általában azok a hölgyek (ritkábban urak), akik különböző okonál fogva úgy gondolják, hogy ahhoz, hogy ez az ország befogadja őket, kétszer annyit kell dolgozniuk, mint egy lónak. (Gyanítom, hogy ők az a réteg, akik miatt nem szívesen alkalmaznak angolokat és más átlagos teherbírású munkaerőt). Ezek a szorgalmas emberek Magyarországon általában a jelenleginél sokkal "okosabb" munkát végeztek, és ebből adódóan a lelkiismeretes és profi hozzáálláson nem változtatnak a wc-k takarítása közben sem. (A világhírű egyetemeinken csiszolt intelligenciát nem zavarja a tény, hogy itt már nincs szükség a szolgálataira...)

A magyar márítok azok, akik sokszor valamit kompenzálnak - általában a tökéletes angoltudás hiányát, vagy a korukat, vagy egyéb mondvacsinált hátrányosságaikat, pl hogy nem születtek angolnak. Hálásak, hogy befogadja őket egy ország, hogy dolgozhatnak.

Sokszor azért lesznek mártírok, mert nagy álmaik vannak, és úgy gondolják, hogy ha kétszeres sebességgel takarítanak, akkor az álmok is kétszeres sebességgel válnak valóra. Sokszor szomorkás sorsukat próbálják elfelejteni ezzel a hozzáállással, és őszinte lelkesedéssel fogadják el a tényt, hogy az otthoni tanári fizetés négyszeresét tehetik zsebre itt wc sikálással. Mindemellett, amíg otthon a kutya sem értékelte őket, itt szárnyakra kapnak a jó fizetéstől és a dícséretektől.

Édesanyák, nagymamák, fiatal lányok hagyják el otthonukat, hogy az angolok piszkát vakarják. Elégedettek, bizakodóan néznek a jövőbe, egy jobb életre gyűjtögetnek.
Egy egy ilyen "sikertörténetet hallgatva gyakran könnybe lábad a szem és bizony elgondolkodik az ember: "Vajon tényleg olyan "szar" otthon?"